Az illúzió, az objektív valóság és a semmi

Amikor az életem értelmét keresem, akkor különböző nehézségekkel találkozom.

Az első nehézség az, hogy nem igaz, hogy keresem az életem értelmét, az idő nagy részében azt tapasztalatom, hogy az életemnek van értelme. Nagyon nehéz azt keresni, amiről azt hisszük, hogy már megvan. Kétségtelen, hogy ebben a gyors változásokkal teli korszakban az események ledöntik a hiteinket, és ez olyan nagy szenvedést eredményez, hogy végül felismerjük, hogy teljesen elveszettek vagyunk, és az életünknek egyáltalán nincs értelme. Ezek a hideg vízzel teli vödrök, melyekkel az élet néha nyakon önt bennünket, a kudarcnak nevezett tapasztalatok. Összekeverjük az élet értelmét az ábrándjainkkal és a vágyainkkal. Amikor ezek az ábrándok kudarcot vallanak, akkor felébredünk az illúzióból, és tudatára ébredünk annak, hogy elveszettek vagyunk, valódi értelem nélkül. A kudarc lehetővé teszi a tudat számára, hogy egy pillanatra felszabaduljon az ábrándok börtönéből. A kudarc megtapasztalása nagyon fontos, amit nagyon nehéz magunkévá tenni. Mindannyian átélünk kudarcélményeket, de csak néhányan ismerik fel, és sokan elrejtik vagy tagadják azokat. Amikor elrejtjük vagy tagadjuk a kudarcainkat, akkor a neheztelés, a depresszió vagy a pánik állapotába esünk. A kudarc felismerése felébreszt bennünket abból az illúzióból, amely rabságban tartja a tudatot, és szabadon enged bennünket, hogy új keresésbe kezdjünk. Ezért mondjuk azt, hogy ez a keresés és ez a tanítás „azoknak szól, akik a kudarcot hordozzák a szívükben”.

A másik nehézség az értelem keresésével kapcsolatban az a hit, hogy a valóság a saját tudaton kívül van. Úgy tűnhet számunkra, hogy a tudat érzékel egy külső világot, ami „valós”. Azt hisszük, hogy létezik egy önmagában álló valóság, a tudaton kívül, és a korlátolt tudatunk nem képes felfogni azt teljességében. Mivel azt hisszük, hogy ott, kívül van az, ami valós, az elmén kívül keressük azt, ami valós és igaz. Úgy tűnik, hogy a dolog nagyon máshogyan van. A tudat nem felfogja a valóságot, hanem létrehozza azt, és a saját szándékának tükröződését érzékeli, azt a világot érzékeli, amit saját maga hoz létre. Tehát a valós olyan kategória, melyet nem lehet használni úgy, hogy nem vesszük figyelembe a tudatot. Nehéz felfogni a tudat-világ struktúrát, úgy tűnik számunkra, mintha két dolog lenne, egyrészt a tudat, másrészt a világ, de ez egy struktúra, elválaszthatatlan, és nem lehetséges csak az egyik létezése. Ha formáról és színről beszélünk, akkor megértjük, hogy nem lehetséges elképzelni formát szín nélkül, vagy egy színt forma nélkül; ugyanez a helyzet a tudattal, ami egy tudat-világ struktúra.

Úgy élünk, hogy teljesen összezavar bennünket a külvilág, és úgy tűnik számunkra, hogy a tudat minden kivetítése és alkotása önálló létezéssel bír, és azon kívül van. A szerelem például, úgy tűnik, hogy a szeretett személyből ered, és nem figyeljük meg azt, hogy ezt a szerelmet, amely felébredt bennem, kivetítjük a szeretett személyre. Isten egy, a saját tudaton kívüli lénynek tűnik; az Értelem olyasvalami, ami hiányzik belőlünk, és szintén kívülről kell érkeznie. Nem tudjuk megismerni a valóságot, mert azt hisszük, hogy a tudaton kívül van az, ami valós.

Az értelem e keresése során felébred bennünk egy belső tekintet, egy olyan tekintet, amely eltérő mélységgel rendelkezik, mint az, amit én-ként ismerek fel, egy olyan tekintet, amely megfigyeli az én-t, és bizonyos távolságra van az én-től. Ez egy nagyon érzékeny tekintet, olyan tekintet, amely fénysugarat bocsát az ellentmondásaimra és a csalódásaimra. Az értelem keresése felébreszt egy belső tekintetet, de ez, ahelyett, hogy azzal találkozna, amiről ábrándozom és amire vágyom, vagy hogy milyen nagyszerű vagyok, a határaimmal találkozik, a függőségemmel, az ellentmondásommal, a félelmemmel, röviden az én-emmel és annak vágyaival. Ha a belső tekintet képes arra, hogy elfogadja azt, amit lát, ha képes arra, hogy gyengédséggel megfigyelje azt, akkor a belső tekintet kapcsolatba lép egy belső nyugalommal, egy központtal, önmagával.

Az utolsó nehézség, amit szeretnék helyretenni ebben az írásban, az a harc, amit a semmi kísértete ellen kell folytatnunk. Elkezdjük leértékelni azokat a tapasztalatokat, melyek megerősítik számunkra, hogy létezik a hétköznapitól eltérő valóság, és azt kezdjük gondolni, hogy ezek nem lényegesek. Minek annyi erőfeszítés – duruzsolja a semmi –, ha az út végén nem találsz semmit. A kísértetek nem bántanak, de megrémisztenek, elbújunk a takaró alá, és soha nem tudjuk, hogy léteznek-e vagy sem. Ez történik a halál falával is: megrémiszt, és soha nem nézünk vele szembe. Ha titokban felemelem a tekintetem a takaró fölé, a kísértetek repkednek körülöttem, fenntartom a tekintetemet, és a tekintet belülre kerül, a nyugalom legyőzi a félelmemet vagy a hitemet.

Ez a három nehézség – a tudat azon illúziója, hogy azt hiszi, hogy rendelkezik az értelemmel, a tekintet zavarodottsága, mely azt hiszi, hogy a külvilágot érzékeli, valamint a hit a semmiben – a jelenlegi fejlettségi pillanatunk sajátossága. Ez a tudat jelenlegi állapota, és ezért az értelem keresése egy evolúciós ugrást is jelent. Úgy tűnik számomra, hogy ezt kíséreljük meg a Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjaiban, szerte a világon.

Következő rész

Részlet Dario Ergas “Az értelem tekintete” c. könyvének bemutatóján elhangzott előadásából

A Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjai, Attigliano, Olaszország, 2011. május 20.