A szenvedés lélektani szerepe

A tudat számára a szenvedés egy jel, amely azt mutatja, hogy egy pszichológiai folyamat nem működik megfelelően.

Miután parázsba teszed a kezed, el fogod rántani, hogy megszüntesd azt a fájdalmat, amit a tűz okoz. Ennek a fájdalomnak az a szerepe, hogy jelet adjon a tudatodnak, hogy a tested térjen ki a veszély elől.

A szenvedés is hasonló funkciót tölt be. Jelet ad a tudatnak, hogy valami nem jól működik. Ebben az esetben pszichológiai folyamatokról beszélünk.

De ezt a nézőpontot a szenvedésről nem szabad könnyelműen venni. Ezt azért emelem ki, mert gyakran az történik, hogy elolvassuk, hogy “a tudat számára a szenvedés egy hibás pszichológiai folyamatot jelez” (bután ismételgetem), de valójában megmarad a kijelentés elolvasása előtti hitünk, azt gondolva, hogy a kettő ugyanaz. A következő hitek, mint “a szenvedés megváltja az embert”, “azért születtünk, hogy szenvedjünk”, “szenvedek, tehát vagyok”, “a szenvedés ösztönöz”, “a mennybe vezető út tele van tövisekkel” és sok más frázis a szenvedésnek való hódolatot táplálja.

Ami az itt javasolt, a tudat funkcionális nézőpontból való vizsgálatát illeti, ez a nézőpont egyáltalán nem azt sugallja, hogy szenvednünk kell, amikor a világban kudarcot vallunk. Éppen ellenkezőleg, azt mondja, hogy a tudat egy pszichológiai jelenséget, egy pszichológiai folyamatot eredményezett, amely téves és hamis.

A tudomány sokkal gyorsabban fejlődött a fizikai fájdalom legyőzésében, mint a szellemi szenvedést megszüntetésében. A testet fenyegető veszedelmek egyre inkább visszaszorulnak a bolygón. Ezzel szemben a szenvedés halad, fejlődik és elmélyül a sokaság magányában, az emberi lényt az ellentmondásba és az értelemürességbe taszítva.

Igaz, hogy a Föld bizonyos pontjain növekszik a fizikai fájdalom, éhezés és betegségek formájában mutatja meg erejét. Nekem viszont úgy tűnik a jelenlegi technológiai fejlődést látva, hogy ez csak a bolygón előretörő lelki szenvedés egy tünete.

Az ellentmondás leírása

Néhány évvel ezelőtt éppen egy forgalmas úton hajtottam abban a városban, ahol lakom, és egy olyan utcába jutottam, amely egy falban végződött. Balra akartam fordulni, hogy folytassam utamat, de nem tudtam, mert egy nyíl azt mutatta, hogy ebbe az utcába csak az ellenkező irányból lehet behajtani. Ekkor megpróbáltam jobbra fordulni, de ekkor egy másik nyíllal találtam szembe magam, amely azt mutatta, hogy csak a másik irányba lehet hajtani. Ez megbénított, és megálltam egy pillanatra, hogy eltöprengjek azon a dilemmán, amit ez a helyzet okozott, elképzelve, hogy az életem további részét ott fogom eltölteni.

Az ellentmondás. Itt a szenvedéssel találkozol. Belső erőszakot érzel. Egy döntést kell hoznod, amely – legalábbis azt hiszed – megkönnyíthetné ezt a belső fájdalmat. De nem tudod meghozni. Azzal töltöd az idődet, hogy ennek a helyzetnek a megoldásán vitatkozol magaddal, és megpróbálod tagadni azt, ami történt. Újra és újra elkezdesz magaddal vitatkozni, ugyanazokat az érveket használod, kifejted azokat, majd ugyanoda jutsz vissza. Újrakezded ezt a belső beszélgetést, ugyanazokat a lépéseket teszed meg, és ugyanazokat a mondatokat használod, mint az előző alkalommal.

Ugyanezt teszed, amikor másoknak beszélsz erről és semmi és senki nem tudja csillapítani ezt a fájdalmat. Ördögi körbe kerültél. Kétségbe esel, de mindig van “valami”, amiről az az érzésed, hogy ha megtörténne, akkor megoldódna a problémád. Azt hiszed, hogy megelégednél azzal, ha ez vagy az a személy szeretne, vagy lenne bizonyos mennyiségű pénzed, vagy ez vagy az a személy máshogy bánna veled. Nem gondolod, hogy ha megszereznéd ezeket a dolgokat, akkor megoldódna a problémád, de azt hiszed, hogy ha ez vagy az megtörténne, akkor teljesen boldog lennél. Ezzel a vitával töltöd az idődet, és azt hiszed, hogy annyit töprengtél és sírtál már, hogy “ez” meg fog történni. Nem arról van szó, hogy tudjuk, hogy miért, de pont “ez” az, ami nem fog megtörténni.

ellentmondas

Nem egyszer találkoztam emberekkel, akik ebben a levert állapotban voltak, és elmagyarázták nekem, hogy mi a megoldás az élethelyzetükre. Ha sikerülne megszerezni ezt vagy azt, magyarázták, akkor nem kérnének már mást az élettől. Olyan bizonyossággal tartottak ki álláspontjuk mellett, hogy végül azt kívántam, hogy sikerüljön; “ámen” gondoltam, úgy legyen! Bizonyos idő múlva találkoztam néhányukkal, és érdeklődtem “arról”, amit annyira kívántak. Milyen nagy volt a meglepetésem és az örömöm, amikor megtudtam, hogy sikerült. Arról azonban megfeledkeztek, hogy “nem fognak mást kérni az élettől” és hasonlóan levert volt az állapotuk, mint amikor először találkoztunk.

Gyakran érezzük, hogy az ellentmondás, amiben élünk tönkreteszi az egész létünket és a jövőnket is. Amikor visszaemlékezünk múltbeli ellentmondásos helyzetekre, valószínű, hogy ma ennek a szenvedésnek az okai abszurdnak tűnhetnek. Szintén abszurdnak tűnhetnek számunkra azok az indokok, amelyek miatt mások szenvednek és zsákutcába jutnak. De a helyzet drámai annak, aki azt átéli. Ugyanígy képtelenségnek tűnnek a saját vagy mások múltbeli ellentmondásainak okai és szintén nevetségesek egy jelenlegi ellentmondás okai, amint sikerült átlépni rajta. De amikor éppen átéljük ezeket a helyzeteket, élet-halál kérdéséről van szó. Drámai. Ilyenkor fordul elő, hogy néha az “értelemüresség” nevű csapdát választjuk.

Az ellentmondás fájdalmas és megviseli a belsődet. De ez a szenvedés hajt, hogy kikerüljél ebből a helyzetből. Ha az értelemürességet választod, az lesz az érzésed, hogy eltűnnek a feszültségeid, de az életörömöd is elvész.

A döntések meghozatala

Az ellentmondás állapotának legszembetűnőbb jellemzője egy erőszakos és kényszeres szükségérzet arra vonatkozóan, hogy hozzunk egy döntést. Néha a helyzet annyira elviselhetetlenné válik, hogy inkább egy gyors döntést hozunk, csak hogy véget vessünk ennek a gyötrelemnek, a következményeket azonban nem mérlegeljük.

Néha pedig olyan helyzetben találjuk magunkat, hogy végül az események döntenek helyettünk.

Nem tudom, hogy próbáltál-e már könyvet olvasni vagy tanulni úgy, hogy influenzás voltál, több mint 40 fokos lázzal. Minden mondatnak többször is nekifutsz. Aztán felébredsz, mert abban a pillanatban aludtál el, amikor már azt hitted, hogy tökéletesen megértettél valamit a könyvből. Dühös vagy magadra, amíg rá nem jössz, hogy beteg vagy és meg kell várnod, hogy lemenjen a lázad, és majd akkor folytathatod ezt a szellemi feladatot.

Nem sokban tér el a fenti példától, amikor ellentmondásos állapotban akarunk döntéseket hozni. Ha meghozod ezeket a döntéseket, akkor lehetséges, hogy a következményeik rosszabbak lesznek, mint a megelőző állapot. Miért nem várod meg, hogy lemenjen a lázad, és akkor hozol döntést? Az influenza egy rosszul működő kémiai vagy fizikai folyamatra utal. Az ellentmondás pedig egy pszichológiai folyamatról szól.

Olyan helyzetben találod magad, amiből látszólag nincsen kiút. Szenvedsz.

Érdemes lenne komolyan fontolóra venni azt, amit a fejezet elején mondtunk a szenvedésről.

Azt mondtuk, hogy a tudat számára az ellentmondás egy helytelenül működő pszichológiai folyamat jele. Ez a szenvedés jelzi, hogy valami hibás, téves az ellentmondás állapotában folyatott vitában.

Ha figyelmesen szemlélődsz, akkor felfedezel egyfajta ingerültséget, dühöt bizonyos emberekkel és szituációkkal kapcsolatban, mintha bántottak volna. Úgy látod, mintha valahogyan ők lennének felelősek azokért a bajokért, amik miatt most szenvedsz. Ha figyelmes vagy, ráismersz “a neheztelésre”.

(Részlet Dario Ergas: Az értelmüresség értelme c. könyvéből)

Reklámok
Kategória: Uncategorized
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s