Szabadság, szerelem

Kivonatok egy baráti beszélgetésből.

– Te most mit mondasz Lacira? Ki ő neked? Hogyan alakult ez a kapcsolat definiálás nálatok?

– Én Lacira nem mondok semmit, csak ha nagyon muszáj megnevezni, akkor valamit nyökögök, hogy “kedvesem” vagy “barátom”, de kerülöm a megnevezést.

Ha az a kérdés, hogy magamnak mit mondok, akkor semmit, nem a valakim. Arra törekszem hogy soha ne is legyen az én valakim, hanem mindig Laci legyen. Azt hiszem, még mindig ugyanaz az érzékelésünk arról, hogy mit szeretnénk es mi ez a kapcsolat – egyelőre. Úgy tűnik, hogy egyet értünk az alapokban, ami nagyjából úgy forgalmazható meg, hogy a belső egység a legfontosabb, és bízunk benne, hogy ha erre törekszünk, az mindkettőnk fejlődését hozza magával.

Mások egyébként megnevezik őt, hogy a “párom”, meg a “barátom”, meg a “pasim”, ez mindig nagyon fura, nem igazán azonosulok vele. Néha, ritkán inspiralt pillanatokban azt érzem, hogy ez valami olyan kapcsolatnak a lehetősége, ami a jövőből jött, mert nagyon kértem, és sikerült valamit tisztázni a Peti után, amit korábban nem.

– Lehet, hogy ehhez én már öreg vagyok.

– Nem hiszem, hogy ez korfüggő dolog. Azt sem hiszem, hogy van olyan kapcsolódási forma, ami abszolút értelemben jó és alkalmas mindenkinek. Az a tapasztalatom, hogy minden, ami abba az irányba tart, hogy nekem legyen valamim vagy részem valamiben valaki más által az ellentmondáshoz vezet. Szerintem semmit nem kaphatunk másoktól. Ettől még birtokolni szeretnénk, és mindent, ami jó stabilizálni és ott maradni.

Ha két embernek jó egymással lenni és az az élményük, hogy felemelik egymást, akkor úgyis együtt szeretnének lenni, amennyit csak jól esik.

– És akkor a felemelés nem kapás? Meg, hogy szabadabbnak érzed magad mellette, mint egyedül, az se kapás? Ahogy Feldmár mondja.

– Befogadhatsz dolgokat úgy is, hogy nem várod el, hogy megkapd. Sőt, néha azt érzem, hogy amikor befogadom valaki más szeretét, azt igazából én adom magamnak. Mert olyan is van, hogy valaki nagyon sokat tesz értem, mégsem tudom megengedni magam felé, hogy elfogadjam. Szerintem minden belső. Néha a másik által szeretem magam, és nagyon hálás vagyok ezért.

Az van, hogy el kell köteleződni a belső egység mellett, BÁRMIT is jelentsen ez, bárki bármit fog gondolni róla, akármivel jár is. “A mély béke érzéséről ismerheted fel, amely gyengéd öröm kíséretében összhangot teremt önmagaddal. E cselekedetnek a legteljesebb igazság a jele, mert benne szoros barátságban egyesül a gondolat, az érzés és a világban véghez vitt cselekedet.”*

– Mi mást akarhatnék? Ezt kiírom a homlokomra.

– Én is. Talán még annyit tudok a témában megnyilatkozni, hogy én azt vettem észre, hogy bennem ez egy ciklus, ez a “szerelem” jelenség. Az ember teljességben van egy másodpercre valakivel, aztán már le is vágták a köldökzsinórról, es a belső világom olyan, mint a kocsiút az éjszakában, az elhagyott csecsemő magányossága. És akkor ott vagyok ebben a nagy hiányban és szabad választásom van, hogy tovább pörgetem-e az élvezet es a szenvedés kerekét, hogy erőlködjek-e visszatérni ehhez a századmásodpercnyi élményhez, vagy kudarcot vallok. És akkor általában kudarcot vallok, emlékeztetem magam, hogy semmit se tudok megkapni kívülről, és újra közel kerülök a központomhoz. Ekkor eltávolodom a másiktól, csökken a szenvedélyesség, hiszen nem hipnózisban látom őt, vágyam “tárgyaként”, hanem egy másik emberi lénynek. És ebből a távolságból igazán őszintén és érdek nélkül szeretnék neki adni. És akkor megint történik egy csodálatos tapasztalat, amit megint nem tudok nem akarni megragadni és ott maradni, és kezdődik újra a hajszolás.

Nekem ez a saját kis ciklusom, és azt érzem, hogy amit tehetek, hogy egyre inkább lerövidítem az időt az elhagyott csecsemő klíma és a kudarc között. Ebben a kudarcban benne van, hogy nincs szerelem úgy, ahogyan mondták. És ez fáj! Ha már meg kell születnem, kijönnöm a méhből, levágtak a zsinórról, a végén még meg is halt az anyám… legalább szerelem lenne.

Viszont ami vigaszt ad, hogy minden belső. Minden szerelem, ami valaha történt velem, az enyém, bennem él és hozzám tartozik, egy nagy teljesség reményére emlékeztet, aminek már a létezése is boldogsággal tölt el. Persze előtte siratom a kádban az illúzióim, újra és újra, kudarctól kudarcig haladva, de bizonyosságban, hogy jó úton járok.

Viszont lehet olyan is, hogy valaki azt mondja, nem akar senkinek a valakije lenni, de ez több dolgot is jelenthet: vagy szabadságszerető és az önazonosság útján próbál járni, vagy intimitasfóbias és elkötelezettség-rettegő. Sokan vannak, akik szabadság címszóval tárgyiasítanak másokat, ami végülis érthető, ha abból a hitből indulunk ki, hogy választani kell a szabadság és a közelség közt.

– Jó, de aki nem ennyire tudatos, az itt teljesen elveszett. Ez nagyon nehéz. És iszonyú nagy töltések vannak.

– Kezdetnek talán az is elég, ha az embernek őszinte szándéka van a fejlődésre és a tanulásra. Viszont anélkül…

Köldökzsinórról levágott zeném is van, igazán jól meg tudom siratni, hogy sose fogok semmit megkapni, amit akarok.

– Úgy látom, ezt csak te hallgatod.

– Persze, mert mindenki azt hallgatja, hogy légy az enyém. Majd rájönnek!

Annyira elkapja ezt a hangulatot, ezt a hiányt, amit nem lehet betölteni sehogy, és érzed, hogy nem lehet, szóval már hajszolni se lehet annyira.

*(Silo: Emberivé tenni a Földet, Az érvényes cselekedet)

Kategória: Uncategorized
Címke: , , , , , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s