A megbékélés lehetséges

A megbékélés lehetséges, és azt jelenti, hogy megváltoztatjuk a kérdéses helyzetre vetett tekintetünket. Lehetséges a tekintet, a nézőpont megváltoztatása, és ezzel együtt a szenvedést okozó helyzetekre adott válaszaid is meg fognak változni. Megváltoztatod a tekintetedet, és ezzel megváltoztatod önmagadat és a világot. Hogy ide eljuthassunk, kérdéseket tettünk fel az igazság és a valóság fogalmáról, és az emberi lényt, azaz magunkat tettük meg ennek az igazságnak és valóságnak a felépítőjévé, és majd néhány bekezdés múlva pedig az értelem megalkotóivá. Most összefoglalom az eddigieket, hátha a fiókban (vagy a gép memóriájában) felejtettem egy érvet.

De hogyan változtassuk meg a valóságra vetett tekintetünket? Hogyan változtassunk nézőpontot?

Az alapvető válasz: akarnod kell. Ha nem akarod, nem tudod megtenni. Ahhoz, hogy kilépjünk a neheztelésből, meg kell változtatnunk a tekintetünket. Meg fogsz változni. Ez az ár, ez a kegy.

Amikor erről beszélek, Mohamed jut eszembe. Így kezdi a Koránt: “A hívőknek írok, mert mit is mondhatnék azoknak, akik nem hisznek?” A mi esetünk is hasonló: ha azt mondod, hogy meg akarsz békélni, ha ki akarsz mászni az örvényből, valóban akarnod kell. Ha nem akarod, nem tudod megváltoztatni a tekintetedet.

megbékélés

Fotó: Rafael Edwards

Az is igaz, hogy ez a vágy elég zűrzavaros formában jelentkezik. Akkor hátrálok egy lépést, és azt mondom magamban: “szeretném valóban akarni”. Nekem úgy tűnik, hogy ez több mint elegendő. Ha saját szenvedésed nem elég érv neked, nézd meg, hogy mi motiválta ezt az írást, és értelmet fogsz találni abban, hogy megbékélj, hogy segíthess másoknak is, hogy túljussanak a legsötétebb pillanataikon.

A neheztelés elrejti előled a kudarcod. A kudarc szakítás egy vagy több hittel, amelyekkel fenntartottad a valóságképedet. A legvalószínűbb, hogy nagyon alapvető hitekről van szó, amelyek gyerekkorod óta kísérnek téged. A kudarc (annak a felismerése, hogy hiteid hiedelmek csupán, és nem a valóság) az, amely lehetővé teszi a tekintet megváltoztatását, és azt, hogy új hiteket találj, amelyek jobban alkalmazkodnak az új világhoz, melyben élni fogsz, vagy az új helyzetekhez, amelyekkel majd találkozol. A hitek e megváltoztatása okozza majd, hogy sok dolog, amit objektív igazságnak tartottál, egész más színben kezd majd feltűnni előtted, előfordul, hogy éppen az ellenkezője lesz, mint a kudarc előtt. Ezért mondtam neked, hogy “…minden fordítva van, mint ahogy gondolod…” (10).

Eddig visszafelé tekintettünk, a múltba. Van azonban egy másik erő, ami vezet bennünket, amely sokkal hatalmasabb, mint mindaz, amiről eddig beszéltünk. Ez az erő, a jövő. A jövőben található meg az egész emberi energia. Minden neheztelés, minden kudarc eltűnik, ha találunk egy értelmet az élet számára. Ha értelmet adunk az életünknek.

(Részlet Dario Ergas: Az értelmüresség értelme c. könyvéből)

Reklámok
Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A kudarc, a neheztelés és a megbékélés

Megbocsátani vagy kibékülni valakivel, akire nem haragszunk, nem lehet. Ez nyilvánvaló. De ha a neheztelésedben nem vagy őszinte, akkor a megbékélésben sem leszel az.

A megbékélés nem mechanikus cselekvés. Nem olyan tett, amit végrehajthatunk, mert Isten vagy valaki azt mondja, hogy ez jó. A megbékélés egy szándékos, választható cselekvés. Akkor valósul meg, ha megvan a belső szabadságunk, hogy megtegyük vagy ne tegyük meg.

Nem békélek meg, ha az motivál, hogy a másik ne haragudjon meg rám, sem pedig a magánytól vagy büntetéstől való félelmemből. Akkor békélek meg, ha valóban felismerem a neheztelésem; az is meglehet, hogy azután az lesz a belső választásom, hogy nem bocsátok meg.

Valaki azt mondta, hogy nem lehetünk igazán “jók” addig, amíg nem ismertük fel, mennyire mélységesen gonoszak is lehetünk. Úgy gondolom, ennek az embernek igaza volt.

Ezért ösztönözlek arra, hogy részletesen tekintsd végig mindazt, amiről azt hiszed, hogy túl vagy rajta. Ez nem olyan egyszerű. Ha nem léptél túl rajta, mindig vissza fog térni. Ahogy egy megemészthetetlen étel is visszajön, mert a test ki akarja vetni magából.

Gyakran megfigyeltem az emberekben egy nagy félelmet a nehezteléstől. Vagy inkább hogy felfedezzék magukban a neheztelést. Félelem attól, hogy nem tudnak kilépni ebből az állapotból. Félünk attól, hogy erőszakossá válunk, és fizikai fájdalmat okozhatunk másoknak. Félünk, hogy megbolondulunk. Következésképpen inkább úgy teszünk, mintha neheztelnénk, aztán mintha megbékélnénk, mintha túlléptünk volna ezen az állapoton. De “úgy tenni mintha” nem ugyanaz, mint “valóban megtenni”.

Akkor hát egyezzünk meg abban, hogy nem békélhetsz meg, ha nem ismered fel valóban a neheztelésed. A neheztelés felismerése nem abból áll, hogy azt hiszed, hogy te vagy a vétkes azért a bajért, amelyet neked okoztak. Ez a mondat zagyvaságnak tűnhet, de megfigyelheted, hogyan bukkan fel számodra ily módon a sok “mintha”.

Emlékezz rá, hogy ne rejtőzz el a bűntudat érzése mögé. Mindezek újabb lehetőségek a neheztelésed elrejtésére. Erre nem vezet út.

nehezteles_csuklyas

Ha hiszel Istenben, ő sem bocsáthat meg neked valamit, amit nem ismersz fel te magad. Tévedés, hogy eljuthatunk Istenhez a bűnösségen keresztül. A bűntudat elrejti Isten elől a valódi érzéseid. Ezért nem vigasztal meg téged Isten. Rosszul magyarázták el neked a dolgokat, barátom. Ne bújj el a bűntudatod mögé. Nézz magadra. Fedezd fel az érzéseid. Ha elértél erre a pontra, megkérdezheted magadtól, hogy az erőfeszítés valóban megéri-e a fáradságot. Ami valójában számít, az az erőfeszítés, hogy elérd a belső igazságot, hogy önmagadat lásd.

Tegyük fel, hogy elszántad magad, és felismerted a neheztelésed. Láttad a lelkedben az éjszakát, újra érezted, amiről sosem hitted volna, hogy érezheted. Kívántad azt, amit sosem mertél kívánni. Megvallhatatlan vallomásokat hallottál.

Igen, most pedig azt érzed, hogy becsaptak, hogy mindenki becsapott.

Kezded elismerni a kudarcod. Rádöbbensz, hogy neheztelésednek volt még egy hivatása: hogy elrejtse a kudarcod.

Ezek az emberek becsaptak valamiben, amit akartál. Feltételezted, hogy ezek a helyzetek vagy ezek a személyek magukban rejtették azt, amit kívántál. De amit kívántál, nem volt ott. Azt hitted, hogy ott van, de nem. Most őket teszed felelőssé, amiért nem adták meg neked, amit vártál tőlük. De gondolod meg: amit akartál, azt te akartad. Feltételezted, hogy meg fogod szerezni valahogyan, és nem így lett.

Kudarcot vallottál.

Amit meg akartál szerezni, azt nem szerezted meg.

Le tudod élni életed hátralevő részét ezzel a tudattal?

Olyan súlyos ez? Meg tudod bocsátani magadnak, hogy nem szerezted meg azt, amit kívántál?

A többiek nem adták meg neked, amit kerestél, főleg mert azt képzelted, hogy ők rendelkeznek vele. Tévedtél. És ugyanúgy vannak dolgok, amiket meg kell köszönnöd nekik. Nyilván nem azt, amit olyan fontosnak tartottál a boldogságod érdekében. Ez kudarcot vallott. És ez a te kudarcod. Keresésed közben tévedtél. De mennyi más apró dolgot megtanultál velük együtt! Talán meg tudod bocsátani magadnak a kudarcod. Talán szeretni tudod magad anélkül is, hogy megszerezted volna azt, amit olyan fontosnak tartottál. Talán meg fogod érteni, hogy a többiek nem adhatták meg neked azt, amit elvártál.

Vidéken úgy mondják, hogy ne várd a diófától, hogy körtét teremjen. A diófán dió terem. Ha körtét kívánsz, és aztán megharagszol a diófára, mert nem ad neked körtét, mit mondanál magadról? Egyébként szerinted nem ízletes gyümölcs a dió, még ha nem is oltja a szomjadat?

Saint Exupéry Kis Hercegében van egy király, aki reggel megparancsolja a napnak, hogy keljen fel, este pedig, hogy nyugodjon le. A Kis Herceg ezt butaságnak tartja. A király pedig ezt válaszolja: “Ha megparancsolnám a napnak, hogy este keljen fel, és ő nem hallgatna rám, ki lenne ezért szerinted a hibás?”

Úgy véled, hogy ezeknek az embereknek és helyzeteknek meg kellett volna adniuk neked “azt”, amit olyan fontosnak tartasz. Neked volt erre szükséged. Kudarcot vallottál. Megbékélni nem csak azt jelenti, hogy megbocsátasz másoknak. A megbékélés azt is jelenti, hogy elfogadod a saját kudarcod. Hogy elismered, hogy olyasmit kérsz, amit nem tudnak megadni neked. Hogy megérted, hogy még ha nem is kaptad meg azt, ami olyan fontosnak tűnt számodra, a kapcsolatoktól kaptál más dolgokat, amelyek érdekesek és hasznosak voltak más szempontból.

Milyen hatalmas is az önmagunkkal folytatott küzdelem, amikor nem akarjuk elismerni a kudarcot!

Ez ennyire súlyos?

Egyébként nem ez az igazság?

De igen. Az a dolog, amiről azt hitted, hogy megadhatja neked a boldogságot, vagy az, ami annyira fontos az életedben, nem itt található. Nem volt itt, és holnap sem lesz itt. Tudsz ezzel a tudattal élni? Vagy jobb nem venni róla tudomást, jobb elfordítani a tekintetedet a kudarcodról, és azt gondolni, hogy ők voltak azok, akik nem akarták megadni neked azt, amit akartál? Megvolt, megvolt nekik ez a lehetőségük, de megtagadták tőled.

Azt hitted, hogy megvolt ez a lehetőségük. Hittél ebben. Nos hát, nem így történt. Nem tehették meg, és igazság szerint sosem volt meg rá a lehetőségük, egyszerűen tévedtél. Most pedig kiszabadulhatsz a csapdádból, az illúziódból, vagy benne is maradhatsz. Ha ki akarsz szabadulni belőle, meg kell békélned, ami azt jelenti, hogy meg kell magadnak bocsátanod a kudarcaidat, és a többi embernek is meg kell bocsátanod azért, amit nem tettek meg és amit nem állt módjukban megtenni.

Azt mondom neked, hogy amikor megbékélsz, egy mélyebb belső igazsággal új kutatásba kezdhetsz. Ne félj attól, hogy kudarcod elismerésével elveszted az értelmet. Ott, ahol vagy, nincs vesztenivaló értelem. Csak nyerni tudsz. Persze, elvesztesz egy illúziót. Elveszíted azt, amiről azt hitted, hogy boldoggá fog tenni. De hamis hitről volt szó, a tudatod illúziójáról, amelyet csak a neheztelés tartott fenn. Te azonban szenvedsz. Megéri hát kipróbálni, amit javasolok.

Talán érdeklődni kezdesz olyan dolgok iránt, amelyeket eddig nem tartottál sokra. Ismertem valakit, aki kudarcot vallott a barátsággal, és magányában felfedezte, hogy a barátság olyasvalami, amit az ember ad, és nem amit kap. A barátság kölcsönösségében vallott kudarcot. Íme egy csodálatos ember, aki barátja tudott lenni valakinek, még ha ez nem is volt kölcsönös.

Ismertem másvalakit is, aki azért küzdött, hogy uralkodó, szabad és független legyen. Semmi sem állhatott az útjába. Ebben hitt, amíg kudarcot nem vallott. Valójában befolyásolható volt, és másoktól függött. Akkor olyan embert választott, aki befolyásolta és alárendeltté tette. Micsoda bölcs és bizarr barátok!

És semmi sem úgy van, ahogy tanították neked.

Nem leszel független, amíg fel nem ismered a függőséged.

Nem leszel erős, amíg fel nem ismered a gyengeséged.

Nem leszel jó, amíg meg nem ismered a gonoszságod.

Nem fogsz megbékélni, amíg fel nem ismered a kudarcod.

Nem fogsz tudni kapni, amíg nem vagy képes adni.

Azaz minden pontosan fordítva van, mint ahogy gondolod.

(Részlet Dario Ergas: Az értelmüresség értelme c. könyvéből)

Kategória: Uncategorized | Megjegyzés hozzáfűzése

Neheztelés és válságok

A neheztelés állapota egy kulcs ahhoz, hogy felismerjük az ellentmondás és az értelemüresség állapotait, és átlépjünk rajtuk. De amikor elmerülünk ezekben az állapotokban, akkor nem jelentkeznek ennyire nyilvánvalóan. Úgy jelentkeznek, mint egy önmagunkkal való meg nem egyezés, mint egy zűrzavar a között, amit teszünk és amit tenni szeretnénk. A jövő színtelennek és zavarosnak tűnik: ma azt gondoljuk, hogy ezt fogjuk csinálni, holnap pedig az ellenkezőjét. Ez egy hétköznapi betegség, amit szenvedésként érzékelünk.

Gyakran tudjuk, hogy dühösek, ingerültek vagyunk a környezetünkkel szemben, még odáig is eljutunk, hogy mi vagyunk a hibásak, mi tévedtünk. Ezt gondoljuk, de nem jutunk el odáig, hogy rájöjjünk, hogy mi nem megy, hol van a hiba, és hogyan jussunk ki ebből a helyzetből. Ha még több időt töltök el ebben a helyzetben, általános érzéketlenséget fogok tapasztalni, ahol elkezd minden mindegy lenni. Ez a szenvedéssel járó kínos érzés “elaltatja magát”, és ugyanígy a jövőt és a világban való cselekvésem motivációit is.

Ilyen módon jelentkezik az ellentmondás. Legtöbbször – az idő múlásával – találok valamit, ami eltompítja a tudatomat egészen addig a pontig, ahol úgy tűnik, hogy mindez feloldódik. És már nem fogom tapasztalni ezeket a fájdalmas érzéseket egészen a következő krízisig, a következő pillanatig, amikor valami megváltozik a környezetemben. Így, még ha a személyek és az érvek változnak is az évek során, az lesz a benyomásom, hogy az életem egy ismétlődés.

A válság, mint lehetőség

Sokan élnek úgy, hogy arra vágyakoznak, hogy elérjenek valamit, amit “stabilitásnak” neveznek. Ugyanakkor azzal szembesülnek, hogy a világ gyorsan változik körülöttük. Ezek az emberek gyakran azt veszik észre, hogy válságban vannak. A “stabilitás” is egy azon fogalmak közül, amelyekről azt gondolják, hogy az emberi viselkedés sajátjai, és nincs pszichológiai valóságuk. Azaz senki sem éri el.

nehezteles_strucc

Rájöttem, hogy az emberi lényt alapvetően az átalakulás jellemzi. Önmaga és a világ átalakítása. Elég messze vagyunk a stabilitás fogalmától. Kezdetben a saját életem és mások “válságai” drámainak, veszélyesnek és nemkívánatosnak tűntek számomra. Aztán megfigyeltem, hogy minden változásnak az alapját képezték. Ahhoz, hogy a számítógépem mellett levő poharat megalkothassák, egy bizonyos fajta homokot magas hőmérsékletnek kellett kitenni, hogy egy pohár alakú üvegdarabbá formálják. Az átalakuló anyag sem egy stabil állapotból alakul át. Ellenkezőleg, a megszokott állapotát fel kell bontani, hogy átalakíthassuk. A megelőző állapothoz képest egy válsághelyzetnek kell alávetni.

A maga átalakulásában az emberi lény gyakran találja magát válságban, amelyek kibillentik a lelkiállapotából, és lehetővé teszik számára, hogy új válaszokat adjon. Így képes lesz változtatni, és növekvő módon alkalmazkodni ehhez a világhoz, melyet ő maga alakít át egyfajta állandó visszacsatoláson keresztül, melyet “fejlődésnek” nevezünk.

Ily módon a személyes válságok már nem drámák, és nem is nemkívánatos élethelyzetek. Inkább olyan lehetőségekké válnak, melyek révén az önmegismerés, a boldogság és az értelem növekvő keresésén keresztül új válaszokat találunk a világra.

Így garantálhatom neked, hogy jövődben és társadalmunk jövőjében sok lesz a válság. Biztosíthatlak egy állandó bizonytalanságról. És azt mondhatom neked, hogy ez nem egy hiba jele, hanem sokkal inkább egy átalakulás, egy szükséglet és az átalakulás keresésének a jele.

Még akkor is, ha az instabilitás állandó, érdekesnek találom a lehetőséget, hogy a válságok új kérdéseket vessenek fel és egyre nagyobb mélységek és új keresések felé irányítsanak bennünket. Ez arra ösztönözhet, hogy túllépjünk a tudat hétköznapi állapotain.

Ha mindaz, amiről beszéltünk, igaz rád, ha lélektani igazsága van, azaz megtörténik veled, azt javaslom, hogy ismerd fel a neheztelésed, bátran és a maga mélységében.

(Részlet Dario Ergas: Az értelmüresség értelme c. könyvéből)

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Neheztelés: a szenvedés legmélyebb gyökere

Itt elérkeztünk a szenvedéssel járó belső állapotok központi kérdéséhez.

Itt elérkeztünk az értelemürességbe és az ellentmondásba zuhanás kulcsához.

Milyen visszataszító látni magunkat a neheztelés állapotában! Ez már szinte esztétikai probléma.

Sok “jó” emberrel találkoztam, akik gyorsan megbocsátottak azoknak, akikre nehezteltek. Aztán úgy láttam, hogy tele vannak problémákkal, amiket nem értettek meg, vagy kellemetlen élethelyzetben vannak, anélkül, hogy tudnák, hogy mi történik velük. Nagyon felkeltették az érdeklődésemet azok az állapotok, amelyekről ugyan felismerjük, hogy szenvedést okoznak, de nem tudjuk, hogy mi történik velünk. Megvizsgáljuk a helyzetünket, nem találunk nagy problémákat, de kétségtelenül szenvedünk, anélkül, hogy tudnánk, hogy mitől. Bizonyos, a világot, a történelmet és az embert magyarázó nagy filozófiák és az élet alapvető kérdéseivel foglalkozó tudományágak magyarázatai és igazságai mögött a neheztelést ismertem fel.

Hallottam embereket a megbékélésről beszélni, de a legtöbb esetben azt láttam, hogy csak a neheztelés elől való menekülésről van szó, és nem megbékélésről.

Ez egy központi kérdés. Nem helyes kitérni a neheztelés elől, mintha valami olyasmiről lenne szó, ami már rég elmúlt, mert ez az ellentmondás és az értelemüresség legmélyebb gyökere.

Ez a belső idő megfagyasztásának egyik gyökere. Az, hogy nem értetted meg ezt a pszichológiai folyamatot, leláncolja az életed, és egy ismétlődő, mechanikus érzést eredményez a jövővel kapcsolatban.

A neheztelés egyike azon pszichés betegségeknek, amelyeket az idő nem gyógyít meg. Lényegtelen, hogy valójában mennyi idő telik el, hónapok vagy évek. A neheztelés ott van a tudatodban, még mindig jelen van, mintha az idő nem múlna el. Már felnőttnek tekintheted magad, csinálhatod azt, amit a veled egykorú emberek tesznek, ugyanakkor van benned egy gyermek vagy egy kamasz, aki az életed számos területén cselekszik.

nehezteles

A neheztelés logikája

Milyen valósnak tűnik a neheztelés! Micsoda megcáfolhatatlan logikával igazolja érvelésünket! Mennyire nyilvánvaló a velünk szemben elkövetett igazságtalanság, az erőszak, melyet alkalmaztak rajtunk, az átkozott csapda, amibe beleestünk! A halál meglepett, mint egy könyörtelen baleset! Mennyi logika van azokban az érvekben, amelyekkel igazoljuk a neheztelésünket! Már csaknem jogos. Az ellenkezője furcsa lenne. Nyilvánvaló, hogy rosszat tettek velem, és ez alakította az életemet. Még bosszút sem álltam, vagy talán mégis…

Csak egy bökkenő van. Szenvedek.

Erre azt mondod, hogy a szenvedés ennek a helyzetnek az eredménye.

A tudat számára a szenvedés egy hibás pszichológiai folyamat jele.

Ha szenvedsz, az azért van, mert valamiben tévedtél.

Ha át akarsz lépni a nehezteléseden, ha el akarsz jutni a belső igazsághoz, számodra a szenvedés egy pszichológiai hiba jele lesz.

Az a fejtegetés, amely elvezet a nehezteléshez, amely számodra megkérdőjelezhetetlen logikával rendelkezik, de a szenvedés jelei kísérik, egy olyan alkotás, melyet te hoztál létre, és amely téves.

Nem számít, ha még nem fedezted fel a hibát. Ami számít, az az, hogy felismerd, hogy valamilyen szempontból hibás, ahogyan a dolgokat látod, mivel jelen van a szenvedés.

Ha történik valami rajtad kívül, nem szükségszerűen kell örömöt vagy szenvedést érzékelned. Nem feltétlenül kell szépnek látnod egy naplementét. Mindenki azt mondja, hogy a naplemente szép, és ezért szépnek látod. Ez nem így van. Olyannak látod, amilyennek akarod, vagy legalábbis pillanatnyi lelkiállapotodnak megfelelően.

Nem feltétlenül igaz, hogy a veled történt bajok a szenvedésed okozói. Azt mondod, hogy de igen. Pedig nem így van.

Én azt mondom neked, hogy az ezekre a helyzetekre adott válaszok azok, melyek ellentmondásosként rögzültek benned. A motivációk, melyek belesodortak ezekbe a helyzetekbe hagyták benned a megfagyott idő keserűségét.

A neheztelés a tudat egy állapota. Amikor neheztelek valakire, például arra, akit szeretek, ez az érzés nem pusztán ehhez a személyhez fog kapcsolódni. Először lehet, hogy igen. De aztán a neheztelés kiterjed minden személyre, aki ugyanezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik. Például, minden nőre. Aztán neheztelni fogok a szerelemre, aztán az életre, és így végül mindenre. Még ha sikerül is felismerni, hogy kikre neheztelek, ez az állapot lassan az egész tudatomra kiterjed, egészen addig, amíg semmit nem enged ki. A végén egész egyszerűen neheztelek, és eszerint viselkedem.

Jól meg kell vizsgálni ezt a kérdést, hogy aztán megtaláljuk az erőt és a bátorságot ahhoz, hogy kijussunk ebből a helyzetből. Egy olyan nézőpont ellen harcolunk, amely úgy állítja be a dolgokat, mintha azok kívülről jönnének, amely úgy láttatja a szenvedést, mintha az a külvilágból eredne. Dolgok, amik megtörténtek velem és amik befolyásoltak, anélkül, hogy bármit is észrevettem volna. Ha neheztelek, az azért van, mert valahol hibát követtem el.

Ha elfogadod ezt a nézőpontot, hasznos lehet a beszélgetésünk.

Figyeld meg, hogy hányszor szenvedsz úgy, hogy nem tudod pontosan meghatározni ennek a helyzetnek az okait vagy a bűnöseit. Amikor ez történik veled, neheztelsz, anélkül, hogy tudnál róla.

Néha azt hiszed, hogy egyedül te vagy a felelős mindazért, ami történt veled, és kizárólag te. Senki nem volt felelős a helyzetedért. Ezt csak azért mondod, mert nem sikerül csillapítani a szenvedésedet. Az történik veled, hogy neheztelsz, nagyon neheztelsz, de nem mersz szembenézni vele. Kényelmesebbnek tűnik számodra ez a forma, melyben a bűnösség érzésével építed fel a “valóságot”. De neheztelsz, és addig, amíg ezt nem fedezed fel, nem tudsz előrelépni.

Amikor megtalálod a neheztelés fonalát, meg fogod látni, hogy még ha egy különös helyzet csapdájába estél is, mindenre és mindenkire neheztelsz.

A legtöbb esetben arra a következtetésre fogsz jutni, hogy ezek az emberek fájdalmat okoztak neked, és végül azt fogod hinni, hogy egységes válaszokat adtál, mert ők juttattak ebbe a helyzetbe. Azt mondod, hogy ez egy intelligens formája a védekezésnek, vagy mondasz valami mást. De nem vetted észre, hogy szenvedsz, és rengeteg időd ment el arra, hogy igazold a válaszaidat. Neheztelsz, és nem tudsz továbblépni. Egy pszichológiai folyamat csapdájába estél.

Mások hibái annyira nyilvánvalóak, hogy megalázó felismerni, hogy én tévedtem. Igen, én. Legalábbis a válaszban, amit erre a helyzetre adtam.

Az érzékelésekben nem tévedtem. Abban a szellemi alkotásban tévedtem, amelyet létrehoztam, és így az erre az alkotásra adott válaszokban is.

(Részlet Dario Ergas: Az értelmüresség értelme c. könyvéből)

Kategória: Uncategorized | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A szenvedés lélektani szerepe

A tudat számára a szenvedés egy jel, amely azt mutatja, hogy egy pszichológiai folyamat nem működik megfelelően.

Miután parázsba teszed a kezed, el fogod rántani, hogy megszüntesd azt a fájdalmat, amit a tűz okoz. Ennek a fájdalomnak az a szerepe, hogy jelet adjon a tudatodnak, hogy a tested térjen ki a veszély elől.

A szenvedés is hasonló funkciót tölt be. Jelet ad a tudatnak, hogy valami nem jól működik. Ebben az esetben pszichológiai folyamatokról beszélünk.

De ezt a nézőpontot a szenvedésről nem szabad könnyelműen venni. Ezt azért emelem ki, mert gyakran az történik, hogy elolvassuk, hogy “a tudat számára a szenvedés egy hibás pszichológiai folyamatot jelez” (bután ismételgetem), de valójában megmarad a kijelentés elolvasása előtti hitünk, azt gondolva, hogy a kettő ugyanaz. A következő hitek, mint “a szenvedés megváltja az embert”, “azért születtünk, hogy szenvedjünk”, “szenvedek, tehát vagyok”, “a szenvedés ösztönöz”, “a mennybe vezető út tele van tövisekkel” és sok más frázis a szenvedésnek való hódolatot táplálja.

Ami az itt javasolt, a tudat funkcionális nézőpontból való vizsgálatát illeti, ez a nézőpont egyáltalán nem azt sugallja, hogy szenvednünk kell, amikor a világban kudarcot vallunk. Éppen ellenkezőleg, azt mondja, hogy a tudat egy pszichológiai jelenséget, egy pszichológiai folyamatot eredményezett, amely téves és hamis.

A tudomány sokkal gyorsabban fejlődött a fizikai fájdalom legyőzésében, mint a szellemi szenvedést megszüntetésében. A testet fenyegető veszedelmek egyre inkább visszaszorulnak a bolygón. Ezzel szemben a szenvedés halad, fejlődik és elmélyül a sokaság magányában, az emberi lényt az ellentmondásba és az értelemürességbe taszítva.

Igaz, hogy a Föld bizonyos pontjain növekszik a fizikai fájdalom, éhezés és betegségek formájában mutatja meg erejét. Nekem viszont úgy tűnik a jelenlegi technológiai fejlődést látva, hogy ez csak a bolygón előretörő lelki szenvedés egy tünete.

Az ellentmondás leírása

Néhány évvel ezelőtt éppen egy forgalmas úton hajtottam abban a városban, ahol lakom, és egy olyan utcába jutottam, amely egy falban végződött. Balra akartam fordulni, hogy folytassam utamat, de nem tudtam, mert egy nyíl azt mutatta, hogy ebbe az utcába csak az ellenkező irányból lehet behajtani. Ekkor megpróbáltam jobbra fordulni, de ekkor egy másik nyíllal találtam szembe magam, amely azt mutatta, hogy csak a másik irányba lehet hajtani. Ez megbénított, és megálltam egy pillanatra, hogy eltöprengjek azon a dilemmán, amit ez a helyzet okozott, elképzelve, hogy az életem további részét ott fogom eltölteni.

Az ellentmondás. Itt a szenvedéssel találkozol. Belső erőszakot érzel. Egy döntést kell hoznod, amely – legalábbis azt hiszed – megkönnyíthetné ezt a belső fájdalmat. De nem tudod meghozni. Azzal töltöd az idődet, hogy ennek a helyzetnek a megoldásán vitatkozol magaddal, és megpróbálod tagadni azt, ami történt. Újra és újra elkezdesz magaddal vitatkozni, ugyanazokat az érveket használod, kifejted azokat, majd ugyanoda jutsz vissza. Újrakezded ezt a belső beszélgetést, ugyanazokat a lépéseket teszed meg, és ugyanazokat a mondatokat használod, mint az előző alkalommal.

Ugyanezt teszed, amikor másoknak beszélsz erről és semmi és senki nem tudja csillapítani ezt a fájdalmat. Ördögi körbe kerültél. Kétségbe esel, de mindig van “valami”, amiről az az érzésed, hogy ha megtörténne, akkor megoldódna a problémád. Azt hiszed, hogy megelégednél azzal, ha ez vagy az a személy szeretne, vagy lenne bizonyos mennyiségű pénzed, vagy ez vagy az a személy máshogy bánna veled. Nem gondolod, hogy ha megszereznéd ezeket a dolgokat, akkor megoldódna a problémád, de azt hiszed, hogy ha ez vagy az megtörténne, akkor teljesen boldog lennél. Ezzel a vitával töltöd az idődet, és azt hiszed, hogy annyit töprengtél és sírtál már, hogy “ez” meg fog történni. Nem arról van szó, hogy tudjuk, hogy miért, de pont “ez” az, ami nem fog megtörténni.

ellentmondas

Nem egyszer találkoztam emberekkel, akik ebben a levert állapotban voltak, és elmagyarázták nekem, hogy mi a megoldás az élethelyzetükre. Ha sikerülne megszerezni ezt vagy azt, magyarázták, akkor nem kérnének már mást az élettől. Olyan bizonyossággal tartottak ki álláspontjuk mellett, hogy végül azt kívántam, hogy sikerüljön; “ámen” gondoltam, úgy legyen! Bizonyos idő múlva találkoztam néhányukkal, és érdeklődtem “arról”, amit annyira kívántak. Milyen nagy volt a meglepetésem és az örömöm, amikor megtudtam, hogy sikerült. Arról azonban megfeledkeztek, hogy “nem fognak mást kérni az élettől” és hasonlóan levert volt az állapotuk, mint amikor először találkoztunk.

Gyakran érezzük, hogy az ellentmondás, amiben élünk tönkreteszi az egész létünket és a jövőnket is. Amikor visszaemlékezünk múltbeli ellentmondásos helyzetekre, valószínű, hogy ma ennek a szenvedésnek az okai abszurdnak tűnhetnek. Szintén abszurdnak tűnhetnek számunkra azok az indokok, amelyek miatt mások szenvednek és zsákutcába jutnak. De a helyzet drámai annak, aki azt átéli. Ugyanígy képtelenségnek tűnnek a saját vagy mások múltbeli ellentmondásainak okai és szintén nevetségesek egy jelenlegi ellentmondás okai, amint sikerült átlépni rajta. De amikor éppen átéljük ezeket a helyzeteket, élet-halál kérdéséről van szó. Drámai. Ilyenkor fordul elő, hogy néha az “értelemüresség” nevű csapdát választjuk.

Az ellentmondás fájdalmas és megviseli a belsődet. De ez a szenvedés hajt, hogy kikerüljél ebből a helyzetből. Ha az értelemürességet választod, az lesz az érzésed, hogy eltűnnek a feszültségeid, de az életörömöd is elvész.

A döntések meghozatala

Az ellentmondás állapotának legszembetűnőbb jellemzője egy erőszakos és kényszeres szükségérzet arra vonatkozóan, hogy hozzunk egy döntést. Néha a helyzet annyira elviselhetetlenné válik, hogy inkább egy gyors döntést hozunk, csak hogy véget vessünk ennek a gyötrelemnek, a következményeket azonban nem mérlegeljük.

Néha pedig olyan helyzetben találjuk magunkat, hogy végül az események döntenek helyettünk.

Nem tudom, hogy próbáltál-e már könyvet olvasni vagy tanulni úgy, hogy influenzás voltál, több mint 40 fokos lázzal. Minden mondatnak többször is nekifutsz. Aztán felébredsz, mert abban a pillanatban aludtál el, amikor már azt hitted, hogy tökéletesen megértettél valamit a könyvből. Dühös vagy magadra, amíg rá nem jössz, hogy beteg vagy és meg kell várnod, hogy lemenjen a lázad, és majd akkor folytathatod ezt a szellemi feladatot.

Nem sokban tér el a fenti példától, amikor ellentmondásos állapotban akarunk döntéseket hozni. Ha meghozod ezeket a döntéseket, akkor lehetséges, hogy a következményeik rosszabbak lesznek, mint a megelőző állapot. Miért nem várod meg, hogy lemenjen a lázad, és akkor hozol döntést? Az influenza egy rosszul működő kémiai vagy fizikai folyamatra utal. Az ellentmondás pedig egy pszichológiai folyamatról szól.

Olyan helyzetben találod magad, amiből látszólag nincsen kiút. Szenvedsz.

Érdemes lenne komolyan fontolóra venni azt, amit a fejezet elején mondtunk a szenvedésről.

Azt mondtuk, hogy a tudat számára az ellentmondás egy helytelenül működő pszichológiai folyamat jele. Ez a szenvedés jelzi, hogy valami hibás, téves az ellentmondás állapotában folyatott vitában.

Ha figyelmesen szemlélődsz, akkor felfedezel egyfajta ingerültséget, dühöt bizonyos emberekkel és szituációkkal kapcsolatban, mintha bántottak volna. Úgy látod, mintha valahogyan ők lennének felelősek azokért a bajokért, amik miatt most szenvedsz. Ha figyelmes vagy, ráismersz “a neheztelésre”.

(Részlet Dario Ergas: Az értelmüresség értelme c. könyvéből)

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A kudarc

1. A kudarc élménye

Barátom, semmi sincs úgy, ahogyan mondták neked, semmi sincs úgy, ahogyan hitted. Azt hiszed, hogy te vagy az idióta, hogy csak veled történnek ilyen dolgok. Csak a te kapcsolatod futhatott zátonyra ezzel a csodálatos nővel, akivel egy nap megismerkedtél. Csak neked nem sikerültek azok az üzletek, amelyeknek fel kellett volna szabadítaniuk a magad és gyermekeid jövője miatti félelem alól. Csak te szenvedsz annak a hiányától, amit a pénz nem tud megvenni. Egyedül te nem tudsz belenyugodni abba, hogy elvesztettél egy szeretett lényt. Csak téged hagyott el Isten kegyelme, amikor vigaszra volt szükséged. Minden csak veled történik meg.

Körülötted nem mosolyog mindenki, és megesik, hogy bár ismersz néhány embert, akiknek hozzád hasonlóak a tapasztalatai, azt hiszed, hogy ők is az idióták közé tartoznak.

Erőfeszítéseket teszel, hogy ez ne így legyen. Talán holnap, talán miközben átmész az utcán, találkozol azzal a bizonyos személlyel, vagy a jószerencse rád mosolyog, aranysárga színével, és a te környezetednek fog kedvezni, és megmenti a szegénységtől vagy ettől a középszerűségtől, ami visszatart mindattól, amit kívánnál, úgymint utazni, vásárolni és… Igen, bizonyosan holnap lesz…

Semmi sem úgy van, ahogyan mondták neked.

Semmi sem úgy megy, ahogyan hiszed.

De a kudarc megrémít téged.

Ez a társadalom a szépeknek és az okosaknak kínál babérokat. De számodra semmit.

Senki sem akar lecsúszott ember lenni, ez a létezéssel nem egyeztethető össze. És, ha valaki kudarcot vallott egy aprócska dologban, azért nem vallott kudarcot mindenben, nem ő volt a hibás. Az a lány a hibás, aki elhagyott; a családom, aki nem ismerte el soha az erényeimet; ez a társadalom, amely tele van lehetőségekkel, ez is adott mindenkinek, csak nekem nem; ráadásul azt is felismerem, hogy az én társadalmi környezetem sem kapott tőle semmit, mondom magamban, mivel én szolidáris vagyok.

Ahelyett, hogy kudarcra gondolnék, inkább úgy tűnik számomra, hogy bizonyos személyek adósak nekem.

A kudarc felismerése nehézséggel jár. Ebben a pillanatban is, amikor olvasol, azt gondolod, hogy másokhoz beszélek, de nem hozzád, mivel te holnap megkapod… vagy tegnap azt mondták neked, hogy holnap oda fogják neked adni…

Jegyezd meg ezt: ha nem tudsz szenvedni, az rosszabb, mint a szenvedés. Ez olyan, mint attól félni, hogy esetleg félni fogsz. Vagyis szenvedsz amiatt, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogyan szeretnéd, és elszenveded annak a feszültségét is, hogy minderről elfordítod a tekinteted.

Semmi sincs úgy, ahogy szeretnéd, ez így van és pont.

Ez nem fáj. Az fáj, hogy azt mondják neked, hogy holnap sem lesz úgy, ahogy szeretnéd. De én nem ezt mondom. Hanem azt mondom, hogy a kudarc nem fájdalmas, ellenben fájdalmassá válik, ha nem vagy hajlandó elfogadni.

Abból a nézőpontból, ahonnan ezt a pszichológiai utat vizsgáljuk, nem számít, milyen okok miatt nem sikerülnek úgy a dolgaid, ahogyan reméled. Nem számítanak a jó vagy rossz indokok. Nem válnak valóra a reményeid, csak ez számít. Ne keress rögtön választ a miértekre, csak szemléld a kudarcot, ébreszd fel belső tekinteted, és tanulj belőle. Nagyon fontos ez, ha valóban meg akarod magad ismerni, ha fel akarod tárni belső igazságodat.

A köznapi beszédben a “kudarc” szót pejoratív értelemben használják arra, ha valakinek nem sikerült elérnie az életben, amit állítólag illett volna elérnie, és a jövőben sem lesz képes elérni azt.

Ha ezt alaposabban megnézzük, a “kudarc” szó azt jelenti, hogy nem értem el, amit fontosnak tartottam elérni, és már nem hihetek abban, amiben azelőtt hihettem.

Nem vagyok hajlandó meglátni a kudarcot. Inkább azt látom, hogy a terveimet eltérítette valami, vagy hogy nem a remélt eredményt hozták szerencsétlen külső egybeesések folytán. Ez a véletlen, előre nem látott tényező azt a reményt kelti bennem, hogy egy napon ez a véletlen az én pártomra áll. A “véletlen” szempontjából való megközelítés azonban elrejti előlem saját felelősségemet a tetteimben. Noha a véletlenek ismétlődnek, továbbra is úgy tekintem őket, mint baleseteket, és valamiféle “balszerencsének” tulajdonítom őket, amelyek annak tudhatók be, hogy hogyan álltak a csillagok a születésem pillanatában. Ezerszer is megismétlem a tetteimet, míg véget nem ér az életem, anélkül, hogy bármit megkérdőjeleznék.

A kudarc lehetővé teszi ezt a megkérdőjelezést.

Amikor azt mondom: “mindig ugyanaz történik velem”, nem veszem észre, hogy így is fogalmazhatnék: “Az történik velem, hogy mindig ugyanúgy cselekszem.”

Cselekedeteimet a hiteim irányítják.

Kudarc esetén szakítunk ezzel a hitrendszerrel. Egy sor hit omlik le, és ez kérdésessé teszi a tetteimet. A kudarc felismerése nem a cselekedet tagadását jelenti, hanem a hiteink megingásának és kudarcának elfogadását.

kudarc

2. A hitek kudarca

A kudarc felismerése lehetővé teszi, hogy megváltoztassuk tekintetünket egy kínzó helyzettel kapcsolatban. Azt hiszem, itt olyan belső tapasztalatról van szó, amelyet nagyon nehéz elfogadni, ám amely teljes változást, új keresést, egy új valóságot eredményezhet.

Azok, akik sikeresek, akik nem vallottak kudarcot, megtalálták (vagy megtalálni vélték) az életükben, amire vágytak. Mindennek utánajártak, és az életük abból áll, hogy mindent, amit találtak, a helyére illesszenek. Ezek az emberek elérték azt, amire törekedtek. De amikor a dolgok nem a várakozásuk szerint alakulnak, annak mindig külső okai vannak, az ilyen ember sosem fog arra gondolni, hogy esetleg nem a megfelelő módon látja a világot. Ő sikeres ember. Mások nem találnak megnyugtató választ a keresésükre, ha mégis, akkor újabb kérdések százai születnek meg a szívükben, és úgy érzik, hogy az út, amelyet megjártak, sokkal hosszabb, mint kezdetben képzelték. Egyesek a jóságot, az igazságot, a boldogságot, az értelmet keresik, és nem alkalmazkodnak, nem is tudják elfogadni, hogy kutatásaik eredménytelenek volnának. Ezek az emberek folyamatosan kudarcot élnek át, és ebből hatalmas energiájuk származik (éppen ellenkezőleg, mint gondolnánk), amely arra ösztönzi őket, hogy folytassák, hogy hajtsák magukat, keressenek fáradhatatlanul. Ugyanakkor gyakran találni sikeres embereket megfáradva, kimerülve és értelem nélkül. A sikeres emberek a “depresszió” szót használják az értelemürességre.

A kudarc pontosan annak a ténynek a hirtelen felismerése, hogy nem volt valós az, amit hittem.

A kudarc az az élmény, melynek során felismerem, hogy amit valósnak hittem, amit az egész lényem nyilvánvalónak érzett, amit a logikám megcáfolhatatlannak ítélt, az valójában nem volt az. A kudarc fájdalmas, de ez az a fajta fájdalom, mint mikor a fogorvos kihúzza egy bölcsességfogam, vagy a doktor eltávolít belőlem egy rosszindulatú daganatot.

A kudarc a tudatnak azon állapota, amikor kiábrándultságot él át. Csak akkor tudok kiábrándulni, ha illúziókban éltem. Az illúziók fantáziák, amelyeket valóságnak tartok. Kudarc esetén a tudat elkezd egy új valóságot keresni, új hiteket, amelyek lehetővé teszik számára, hogy egy helyzetet új módon fogjon fel. A tudat kitágul, új válaszokat keres, amelyek arra ösztönzik, hogy fejlődjön és átalakítsa a világot.

A világra és önmagunkra is egy bizonyos módon tekintünk. Ez a mód egyrészt saját szándékunkból ered, másrészt egy hitrendszerből, feltételezésekből, amelyek alapján rendszerezzük a hozzánk érkező információkat. Amikor ez a hitrendszer megdől, kudarcot élünk át, ami valójában ennek a fajta tekintetnek a kudarca. Nem a szándéké, amely arra törekszik, hogy megnyilvánuljon és kiteljesedjen a világban. Ellenkezőleg, a szándék ekkor felszabadul az alól a tekintet alól, amely fogva tartotta. A szándéknak most már megvan a lehetősége, hogy új jelentéseket és valóságokat hozzon létre. A régi hiteinket újak váltják fel, és új világok felé nyitják meg a jövőnket.

(Részletek Dario Ergas: Az értelmüresség értelme c. könyvéből)

Kategória: Uncategorized | Címke: , , , | 1 hozzászólás

A szenvedés és az élet értelme

Szenvedünk, és nem akarunk szenvedni. Boldogok akarunk lenni. Szenvedünk attól, ami történt, történik, történni fog velünk és amit nem akarunk, hogy bekövetkezzen.

Ahhoz, hogy átlépjünk a szenvedésen neked, nekem, mindenkinek szüksége van értelemre az életében. Az élet értelme egy irány, amit az életem vesz. Ez egy út, amit bejárunk, ameddig a testünk elkísér bennünket. Minden egyes lépéssel, minden cselekedettel, amit teszünk, mély egységet fogunk érezni, tudni fogjuk, hogy mit kell tennünk és mit nem, és tapasztalni fogjuk, hogy az élet egyszerűen igazolja magát. Ha nincs értelme az életemnek vagy van, de csak bizonyos pillanatokban, a szenvedés lesben fog állni és én az áldozata leszek.

Az élet értelme és a szenvedés

Az élet értelme különböző dolgokat jelenthet minden egyes emberi lénynek. De csak egyetlen érv létezik. Csak egy cél van, ami értelmet ad az életnek: segíteni másoknak legyőzni a szenvedést, hitet adni, kinyitni a jövőt és megadni az értelem lehetőségét az engem körülvevőknek. Lehet tudós vagy költő, közgazdász vagy paraszt, tisztviselő vagy munkanélküli, egy anya, egy apa vagy egy barát, nem számít, hogy hogyan fejezem ki az értelmet. Az érv azonban mindig az lesz, hogy azt adjam másoknak, amiről azt hiszem, hogy segít nekik legyőzni a fájdalmat és a szenvedést.

Ahogyan a cselekedeteim elkezdenek ebbe az irányba haladni, azt fogom érezni, hogy az életem értelemre lel, és ez meg fogja erősíteni a hitemet magamban, az emberi lényben és abban, ami az emberin túl van.

Részlet Dario Ergas: Az értelmüresség értelme c. könyvéből
Kategória: Uncategorized | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Az egységes cselekedetek – 2. rész

Első rész

Karen Rohn (Santiago, Chile): Megjegyzések Silo Üzenetéhez

Az ellentmondást valamint az egységet hordozó cselekedetek felhalmozódnak benned. Ha belső egységed cselekedeteit ismétled, akkor semmi sem állíthat meg téged. [i]

A cselekedetek és tettek vizsgálata

Ez után a tapasztalat után hatalmas szükségét éreztem annak, hogy megismerjem önmagam ebből az új nézőpontból, megvizsgáljam magamat ezen a sokkal erősebb nagyítón keresztül. A célzás, amit érzékeltem Silo buddhistákkal folytatott véleménycseréjében, olyan mély hatást tettek rám, hogy már csak azért is, hogy integráljam, azon kaptam magam, hogy minden lehetőséget megragadok, hogy beszéljek erről másokkal. Elkezdtem látni a kapni-akarás mentális hajlamát, azt hogy a “nekem” a központja a konfliktusoknak, a sajátomnak és másokéinak, minden személyes és csoport problémában, nehéz helyzetben, kicsi vagy globális szinten.[ii]

Egyesével, emberről emberre elkezdtem a mások felé irányuló mentális cselekedeteimnek napi vizsgálatát, megfigyelve, hogyan alakul át az alapvető, “mások felé” mutató impulzus hozzáállásokká és cselekedetekké. Minden nap megtettem ezt a vizsgálatot, reggelenként, mikor felébredtem. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem ezeknek a megfigyeléseknek szentelni magam, találtam egy szellemi “teret”, egyfajta lebegő belső “színteret”, ahol kialakítottam a vizuális képét a hozzám közel állóknak, a problémáikkal együtt, és azonnal észleltem a szükségleteiket (vagy amiről azt éreztem, hogy a szükségleteik), beleértve a válaszaim megjelenítését. A képzeletemben követhettem ezeket a megjelenítéseket a kapcsolatok külső világába, és kivetíthettem bizonyos cselekedeteket ezekre a képekre.

A megjelenő “cselekedetek” olyan cselekedetek voltak, amelyekről én azt gondoltam, hogy segítenek másoknak. És amikor elképzeltem ezen cselekedetek különböző kimenetelét, egyszer csak érzékeltem, hogy “valami” visszatér hozzám. Valami mindig visszajön, finoman vagy magától érthetődően, de valami visszajön, az “énem” észleli, sok esetben előnyös az önképem számára. Volt azonnali regisztere a “cselekedeteimnek”, a lehetséges következményeinek, és tapasztaltam a különböző irányait is ezen regisztereknek. Ami tiszta volt, az az, hogy minden voltam, csak ártatlan szemlélője ezeknek az eseményeknek nem.

Megfigyeltem, hogy ezen a “színtéren” egyszer vizuálisan nyilvánvalóan, egyszer álcázottan, egyszer “szinte nincs is ott”, egyszer ott van valamilyen finom formában, de… az “én” még mindig jelen volt. Eleinte úgy tapasztaltam ezt az állandó jelenlétét az “Énemnek”, mint valami tragikusat, irtózatosat, valahol a csalódottság és a hitetlenség között hagyva engem. De az ismétlődések által hamarosan tragikomikussá, aztán hihetetlenül unalmassá, és végül (meglepetésemre) valami nagyon érdekessé vált, egy ritka lehetőséggé, hogy többet tudjak meg arról, hogy hogyan strukturálja a tudatom a tájat. Azzal kezdtem, hogy vágytam arra, hogy megismerjem önmagam, és most ott voltam, több tudással, mint amit valaha igazán akartam tudni, de végül is lenyűgözve ettől a páratlan lehetőségtől a tanulásra és a megértésre.

Elkezdtem figyelni, “mi” volt az, ami visszatért. Az első megdöbbenésem az volt, hogy azok a jellemzőkről, amik visszatértek az „énembe” (egy B pillanatban), nem tudtam az “A” pillanatban[iii]. Például a beszélgetésben Silo azt mondja: ”…az erkölcsi cselekedet az, amelyben az emberi lény önmagát mások felé irányítja azért, hogy segítsen azon embereknek legyőzni a szenvedésüket… bármilyen cselekedet, ami önmaga felé fordul, ellentmondást eredményez”. Silo tisztán kifejtette ezt, és ez igaznak bizonyult. Ahogy gondolatban felülvizsgáltam ezeket a helyzeteket, láttam, hogy a tudat irányán (vagy érdekein) keresztül hogyan mutatkozik meg az a forma, ahogyan a képek kialakulnak és kibomlanak. Megtettem ezt a megfigyelést a cselekedetek külső világában is, és ugyanez volt a helyzet.

Nagyon messze találtam magam attól, ami felé törekedtem. 

Karen Rohn és Silo

És mi van a semleges cselekedetekkel?

Érzékeltem, hogy “valami mindig visszatér” a cselekedetből, de ami “visszatért”, annak különféle jellemzői voltak. A tettek egy nagy többségét nem érzékeltem ellentmondásosként abban az értelemben, hogy ez a “valami, ami visszatért” miatt nem éreztem úgy magam, mint egy bezárt körben mozgó rab. Inkább “egy jó szándék segíteni a másiknak” jellemzője volt, azokkal az adott nehézségekkel kapcsolatban, amiket észleltem a másikban. Azaz közelebb voltak a mindennapi élet mechanikus cselekedeteiként ismert tettekhez,[iv] amik nem nagyon nagyszerűek, és nem is nagyon rosszak. De tudjuk, hogy valami történik, mert a tudat strukturájában semmi sem semleges, mindig van egy értelem, ami irányít. Szóval, hova is tart?

Valami újnak az érzékelése

Egy rendkívüli nap, majd napi szintű megfigyelések hetei után valami új történt. Tudtam csinálni egy igazi, érdek nélküli érvényes cselekedetet. A cselekedetből semmi sem jött vissza. Semmi. Csak béke és csend volt. És ezen “új szituáció” tudatossá válásának pillanatában, amikor ráébredtem, hogy a “személyemből” semmi sem maradt meg, egy erős öröm és szabadság felvillanását éreztem. És ekkor visszaemlékeztem a Szolidaritás Alapelv utolsó szavaira: “…felszabadítod önmagad.”

Egy egzisztenciális paradoxon

Az érvényes és érdek nélküli cselekedet mély öröme és a kudarcot vallott szándékokkal való megbékélések között a kérdések egy új láncolata kezdődött el. Most már világos volt számomra, hogy a látszólag azonos, másoknak segítő cselekedetek ellentmondást is okozhatnak vagy akár érvényes, érdek nélküli cselekedetek is lehetnek. Szóval hol volt a különbség? Nem kételkedtem, hogy őszinték azok az inspirált vágyak és szándékok, amiket a mások felé irányuló cselekedeteim eredetében találtam. De volt valami hiba itt; valami megváltozott a cselekedeteknek/értelmeknek, a mások felé irányuló vágyaknak és szándékoknak az eredete és aközött, amikor cselekedetekké változtak a világban. És ismét nekiálltam kutatni a fordítások, módosítások, torzulások láncolatát, amik megváltoztatták ezeket a cselekedeteket, az utazásukat a belsőmből mások belseje felé. Mi történt abban a pillanatban, amikor ez a változás bekövetkezett?

Hamarosan folytatjuk…

[i] Silo: Silo Üzenete, XIII. fejezet, Az alapelvek

[ii] Egy kis kitérő. Az érdekes az, hogy nem tapasztaltam úgy, hogy az életem az ellentmondáshoz lenne kötve. Éppen ellenkezőleg, a belső világom növekedett, mélységben és integráltságban. Világos regiszterem volt, hogy az egység növekszik bennem, hogy nem csak hogy van egy növekvő összhang a gondolataim, az érzéseim és a cselekedeteim között, hanem hogy egy új és finom inspirált és szeretetteljes állapot kísér engem. De itt Silo egy olyan elkötelezettséget ír le a koherenciával és az egységgel, amit korábban soha nem vettem figyelembe. És ezt a leírást a személyes megfigyeléseimre alkalmazva felfedeztem, hogy éreznem kellett volna az ellentmondáshoz való kötődést, amit nem éreztem. Teljesen nem voltam kapcsolatban? Nem hiszem, hogy ez lett volna a helyzet… akkor hogyan magyarázom a különbséget aközött, amit éreztem és amit megfigyeltem?

[iii] Egy cselekedetet azonban nem lehet érvényesnek nevezni pusztán azért, mert a feszültség pillanatnyi levezetését szolgálja, hiszen ez a cselekedet időben nem folytonos, és valójában éppen ellenkező hatást vált ki. “A” pillanatban levezetem a feszültségem a már említett módon, “B” pillanatban pedig belátom, hogy nem így kellett volna tennem. Ez ellentmondást idéz elő bennem. Ez a fajta levezetés nem egyesítő, hiszen az utóbbi pillanat ellentmond az elsőnek.

[iv] Megjegyzések Silo Üzenetéhez, Silo Üzenetének első része, a XIII. fejezetről: „Létezik mindemellett egy másik féle cselekedet, melyet nem nevezhetünk szigorúan véve sem „érvényesnek”, sem „ellentmondásosnak”. Egy ilyen cselekedet nem akadályozza jobbá válásunkat, de nem is idéz elő lényeges fejlődést. Ezek a cselekedetek lehetnek többé-kevésbé kellemetlenek vagy élvezetesek, de az érvényesség szempontjából nincs jelentőségük. Ezek a köztes cselekedetek a mindennapi, mechanikus, megszokott cselekedetek.“

(Fordította: Puskás Zsuzsanna, Hucker Ádám)
Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Az egységes cselekedetek – 1. rész

Karen Rohn (Santiago, Chile): Megjegyzések Silo Üzenetéhez

“Más lesz az élethez és a dolgokhoz való hozzáállásunk, amikor a belső felismerés villámként hasít belénk” [i]

Ilyen egyszerűen kezdődött…

Egy barátomat látogattam meg a kórházban és kb. egy órával korábban értem oda a közösségünk üzenettalálkozójára a szomszédságunk (Barrio Brasil, Santiago) szalitájába. Levettem a Silo Beszél-t a polcról, találomra felnyitottam valahol és olvasni kezdtem. Azon kaptam magam, hogy Silo véleménycseréjét olvasom a sri lankai Sarvodaya Mezőgazdasági Szövetkezet buddhista közösségével 1981-ből. Évek teltek el azóta, hogy olvastam ezt a beszélgetést és nagyon örültem, hogy megint rábukkantam.

Buddhist közösség Silo Üzenete

Olvasás közben ahhoz a részhez értem, amikor Silo válaszol a szerzetesek azon kérésére, hogy magyarázza el az üzenetét. Úgy kezdi: “Tisztelendő, az üzenetem egyszerű és a mindennapi életben is alkalmazható” Jó, gondoltam.

Silo így folytatta: “Azt mondjuk, ismernünk kell a korlátainkat ahhoz, hogy végrehajtsunk olyan cselekedetet, ami egyszerre bölcs és eredményes”. Ez a bölcs és alázatos javaslat olyan érzést hagyott bennem mintha itt ülnénk és együtt beszélgetnénk. Később azt mondta: “…azt javasoljuk, hogy az emberek formáljanak kis csoportokat… gyűljenek össze mindazok az önkéntesek, akik túl akarnak lépni a saját problémáikon abból a célból, hogy önmagukat mások felé irányítsák”. Imádtam hallani ezt a gondolatot, amiről beszélt. Eszembe jutott, hogy ez olyan valami, amiről ma senki sem beszél. Ez az Üzenet! Boldogan megosztva ezt a pillanatot Silóval, folytattam az olvasást.

A szavak hirtelen leugrottak az oldalról, bele a tudatomba, közvetlenül hatottak rá, rendkívüli tisztasággal. Olvasom: “mi az alapja ezen csoportok növekedésének? Azon a gondolaton alapulnak, hogy adni jobb, mint kapni.” A mondat, “adni jobb, mint kapni”, megállított egy pillanatra. Persze, tudom hogy ez igaz. Nem csak kisgyerek korom óta hallom, de hiszek is benne. De egy rövid másodpercre úgy hallottam ezt, mint valami új dolgot. Valóban így élek? Nem igazán. Hiszem, hogy próbálok adni “annyit, amennyit csak tudok”, de felismerem, hogy sose kérdeztem meg mélyen, hogy mi is ez az “amennyit csak tudok”. Alapvetően egy jó embernek tartom magam, próbálok nem ártani senkinek, de… az adás az valóban fontosabb, mint kapni? Őszintén szólva, nem tudtam teljesen megtalálni magam ebben a mondatban. Tovább olvastam, nagyobb figyelemmel.

Folytatta: ”…minden cselekedet, ami a cselekvőben végződik, szenvedést okoz és ellentmondást, csak azok a cselekedetek, amik másokban végződnek, adnak lehetőséget arra, hogy meghaladjuk saját szenvedésünket.”

Mélyen belül a figyelmem hirtelen felerősödött, felvillanyozódtam. Mit mond? Azt mondja, hogy MINDEN cselekedetnek másokban kell végződnie? IGEN. Többé már nem egy szöveget olvastam, hanem azt éreztem, hogy Silo szavai közvetlenül kommunikálnak egy részemmel, mélyen a bensőmben. Ez nem csak arról szólt, hogy ezek a szavak érdekesek vagy fontosak voltak, hanem egy pontos és szigorú iránymutatást adtak arra vonatkozóan, hogy hogyan éljünk annak érdekében, hogy megállítsuk a szenvedést, hogy növekedjünk. Megértettem, hogy a “bánj úgy másokkal, ahogy szeretnéd hogy veled bánjanak” alapelvről beszél egy másik szinten. MINDEN CSELEKEDETRŐL beszél, más szavakkal arról, hogy a lényemet teljesen mások felé irányítom. Ez valami olyan volt, amiről sosem hallottam őt azelőtt bszélni. Egyrészt az emberi viselkedés általános irányítása és ennek alkalmazása általában az életemben. A másik, hogy valahogyan felvenni a kapcsolatot ezzel, felismerni, “MINDEN CSELEKEDET”. Lenyűgözött. Hogyan lenne ez lehetséges? Ez oltári lenne… de hogyan kezd valaki dolgozni MINDEN CSELEKEDETÉVEL? Úgy éreztem, a szavai közvetlenül belépnek az értelem egy mély szellemi zónájába.

Ennek a rendkívüli beszélgetésnek a kijelentései között mondja: “ez az önmagába zárkózás, ez az individualizmus, a cselekedet ezen visszafordítása önmagába totális szétesést okoz… csak egyetlen cselekedet van, ami lehetővé teszi az emberi lénynek azt, hogy megszakítsa az ellentmondást és a folyamatos szenvedést, az a morális cselekedet, amelyben az emberi lényt önmagát mások felé irányítja azért, hogy segítsen azoknak az embereknek legyőzni a szenvedésüket”. Azt éreztem, mintha tényleg hallanám őt. Itt az adás mentális irányáról beszél, ahol a legfontosabb az őszinte aggodalom mindenki jóllétéért, a “másikért”. Azt mondja, hogy az egyetlen mód az átalakulásra egy integrált belső tudatosság a “mások szükségletein”, valamint ezzel együtt egy nyitott hozzáállás a segítésre. Éreztem ezen nézőpont hatalmas távlatait, az időt egyre lassabbnak tapasztaltam, és végül megállt. A dolgok egyszerűen csak megálltak, beléptem egy nagy jelentőséggel bíró “központba”.

Leültem és ezt a néhány bekezdést újra és újra elolvastam, amíg ez az új megértés “beleégett” a tudatom mélységeibe. Egy új megértéssel hallgattam Silót, egy új lehetőséget láttam; le voltam nyűgözve. Ez a megértés egy válasz volt egy mély szükségre, aminek a létezéséről még csak nem is tudtam.[ii] Azt hittem, hogy korábban megértettem és befogadtam mindezt, és most, a “várakozásnak” ebben a rövidke órájában mindent egy új módon tapasztaltam meg. Szemtől szembe találtam magam olyan pillanatokkal, amiket egy igazi spirituális élet hozhat magával. Ettől a pillanattól fogva ez a szöveg lett az útmutatóm, ami alapján mértem a cselekedeteimet, tetteimet.

[i] Silo: Silo Üzenete, XIII. fejezet, Az alapelvek

[ii] Amióta az eszemet tudom, azóta van ez az őszinte kérdésem: „Miért nem tudunk úgy bánni egymással, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak?” Mindig olyan furcsának tűnt, hogy az emberiség milyen különleges dolgokat tud véghezvinni, és kétségtelenül képtelenek vagyunk jól bánni egymással. Erről a létfontosságú kérdésről sokszor kérdeztem Silót, aki mindig különbözőképpen válaszolt, mint például: a fajunk még túl fiatal, és nem tudjuk, hogyan cselekedjünk; vagy hogy eléggé észlelési beállítottságúak vagyunk, és hogy nehézségünk van a késleltetett válaszokkal; vagy hogy talán van valamilyen „zárlatunk”; vagy stb., stb.

(Fordította: Puskás Zsuzsanna, Hucker Ádám)
Kategória: Uncategorized | Címke: , , , , | 1 hozzászólás

Az erőszakmentességről

Az erőszak számára nincs megvetendőbb dolog az erőszakmentességnél. A szemben álló felek mindig erőszakot használnak és az ellenfél elleni védekezéssel igazolják azt. Amikor az erőszakmentesség feltűnik a szinen az össze erőszakos frakció egyesül ellene. A kibékíthetetlennek tűnő ellenfelek felismerik, hogy ez a teljesen idegen elem felbomlaszthatja mindannyiukat. Ha egy adott szintérben megjelenik az erőszakmentesség, az erőszakos társadalom minden részegysége azonnal egyesülni kezd, és mint a szétfolyt higanycseppek kölcsönös egyetértésben egyesülnek.

Mozdulatlanul kell várnod, amíg a bika minden mérgét összeszedi, amíg figyel téged, miközben úgy tesz, mintha nem látna. Az első próbálkozása arra irányul, hogy kihangsúlyozza, mennyire hatalmas, és hogy te meglásd, mennyire gyerekesek az elveid. Mikor szembesülsz a megvetésével azt gondolhatod, hogy nem vett észre téged, holott minden mozdulatodat követi. Ezután erkölcs vagy ideológia mögé rejtve fogja megmutatni haragját. Oh, matador, képes vagy ellenállni ennek? Ott álsz fénylő arany jelmezedben. Meg tudod tartani a tisztaságodat és fényességedet? A bika megpróbál felmérgesíteni. Ha sikerül neki, ő győzőtt. Tudja nagyon jól, hogy félsz tőle, és ha erre a félelemre erőszakkal válaszolsz, akkor ő lesz a matador.

Ha látod, hogy a félelem miként születik meg bennsődben, ha látod saját kétségbeesédedet és az erőszakot magadban, és mégis erőszakmentes utat választasz tapsot érdemelsz. A nagyszerűség így mutatkozik meg az emberben.

Occupy

Az erőszekmentességnek, hogy kifejezhesse magát kapcsolatba kell lépnie az erőszakkal. Az erőszakmentesség nem áll félre, hogy elkerülje az erőszakot. Az erőszakmentesség csak az erőszakkal való kapcsolatban tud létezni. Ebben különbözik a pacifizmustól, ami eltávoítja magát az erőszaktól és egy vákuumot hoz létre. Az erőszakmentesség létjogosultságát éppen az erőszak elleni harc adja. Amikor megértjük, hogy nem lehetséges az erőszakra erőszakkal válaszolni, akkor felismerjük, hogy miben áll az erőszakkal való játéknak, táncolásnak, előrehaladásnak és visszavonulásnak, az erőszak megszelidítésének, majd legyőzésének, sőt humanizálásának jelentősége.

A bika közelébe kell kerülnöd, ráznod kell a vörös lepedőt, hogy a bika észrevegyen. Ebben a helyzetben fontos, hogy a tömeg veled azonosuljon és ne a bikával.

Egy pillanatban a bika rád fog rontani és a fújtatása a füledben fog sűvíteni. Aztán elrántod a lepedőt és hagyod, hogy az üres levegőbe rontson a puszta haragját sodorva magával. Az előrehaladás és visszalépés az erőszakmentesség művészete. Nem kizárólag előre és nem pusztán hátra. Amint az első táncnak vége van, kezdődik a következő. A tömeg növekvő lelkesedéssel az erőszakmentesség ritmusára fog vibrálni.

Példánk utolsó felvonása, a bika halála – elnézést a spanyoloktól – felesleges. Talán ez egy olyan rítus, aminek során a bika tulajdonságai a matadorra szállnak át. Ha így lenne, a matadorra és a vele azonosuló tömegre nem csak az erő szállna át, hanem az erőszak is.

Dario Ergas: Az értelem tekintete (részlet)
Kategória: Uncategorized | Címke: , | Megjegyzés hozzáfűzése