Egy különleges utazás története

Anyukámról novemberben derült ki, hogy előrehaladott stádiumú áttétes rákja van. Igazából már régóta nem volt jól, nem tudott elmenni otthonról egyedül. Apukám 2 évvel ezelőtt halt meg, és anyukám már nem tudott igazán új életet kezdeni utána. Mikor megtudta, hogy beteg, egyből mondta, hogy ő nem akar már tovább élni. Szép volt, jó volt, elég volt, mondta. 

Mikor világossá vált számomra, hogy az anyukám hamarosan meg fog halni, sok minden megváltozott bennem. Egy pillanat alatt megértettem, hogy miért mondja Silo, hogy ami a legfontosabb az életben az az egység és az ellentmondás anyagaiból épül. Hogy a legfontosabb, hogy az érzéseink, a gondolataink és a cselekedeteink egy irányba mutassanak.

Silo két mondata mindvégig velem volt, és nagyon sokat segített. Az egyik így hangzik: ” …nincs értelem az életben, ha a halállal minden véget ér.” Hogy a halál nem lehet mindennek a vége, a halál nem lehet valami rettenetes dolog, mert akkor az élet is rettenetes. És ha a halál nem vége mindennek, akkor vajon mi lehet utána, és ha a halál nem vége mindennek, akkor mi az élet értelme? Ezen nagyon sokat meditáltam.

0034A másik mondat ezt mondja: “…a halál csak a testet bénította meg; a szellem újfent győzedelmesen felszabadította magát, és utat nyit magának a Fény felé…” Végig úgy éreztem, hogy anyukám halála nem más, mint egy felszabadulás, egy új születés. Sokat forgattam magamban ezt a mondatot, és ahogy telt az idő, egyre inkább bizonyosságá vált számomra.

Mióta kiderült anyukám betegsége rendszeres kapcsolatban voltam néhány emberrrel, akik nagyon közel állnak hozzám Silo Üzenete Közösségeiből. Írtam nekik anyukám állapotáról, az én érzéseimről, és kértem őket, hogy ha tehetik, “kérjék”, hogy alakuljon minden a lehető legjobban. Sokat jelentett számomra, hogy van néhány ember, akik ismerve-ismeretlenül kéréseket küldenek abba a másik térbe, hogy legyen minden jó. Egyik jóllét szertartás alkalmával, amin én is részt vettem, azt kértük, hogy ne tartsanak sokáig anyukám megpróbáltatásai és legyen szép az elmenetele.

Anyukámnak nem voltak fájdalmai, ami szinte csodával határos. A közérzete volt nagyon rossz, és nehezen viselte a fizikai kiszolgáltattságot. Mióta megtudta, hogy beteg, elveszítette az érdeklődését a világ dolgai iránt. Nem volt könnyű neki, hogy egyfajta senki földjén volt, a világ már nem érdekelte, a jövő pedig rövid volt, szenvedéssel teli és kiismerhetetlen. Beszélgettünk néhányszor arról, hogy milyen fontos, hogy az ember úgy hagyja el ezt a világot, hogy a jó dolgokra emlékezik. És azt a meggyőződésemet is igyekeztem átadni neki, hogy meghalni nem rossz dolog, hogy nem a vége mindennek.

Úgy éreztem, hogy anyukámról most lehullott sok réteg. Teljesen szabadon tudtunk beszélni a halálról, sokkal viccelődtünk is, virágzott a fekete humor a kórtermekben. Ez az őszintseség és lazaság mindig jellemző volt anyukámra. Ezen kívül pedig, ami előtűnt az álarcok mögül, az egy nagyon kedves, szeretettel teli valaki volt. Még ebben a helyzetben is ő törődött velünk, aggódott, hogy ne legyen túlságosan a terhünkre. Nagyon különös volt megtapasztalni, hogy az a szeretet, amit kaptunk tőle most megszokszorozva volt jelent.

Végül december közepén haza került a kórházból, szerencsére meg tudtuk oldani, hogy otthon lehessen. És akkor rájöttem, hogy az otthonszülés (egyik kisfiam otthon született) és az “otthonhalás” mennyire hasonlít egymásra. Hogy ugyanúgy az kell hozzá, hogy az ember biztonságban érezze magát. Hogy ugyanúgy az árral szemben kell úszni, mert a “rendszer” afelé visz, hogy menjél kórházba. De azt is éreztem, hogy a háborítatlanság ugyannyira fontos, mint a születésnél.

Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy mennyire keveset tudok a halál folyamatáról, és milyen jó lenne elmenni egy egy hetes tanfolyamra, mint a szülés elött. De sajnos ilyen nincsen. Úgyhogy csak arra támaszkodhattam, amit a szülés körül megtanultam. Beszéltem a háziorvossal, és kiderült, hogy támogató. Folyamatosan mondtam az ápolóknak, hogy szeretnénk, ha végig itthon tudna lenni anyukám. És imádkoztam, hogy alakuljon minden a lehető legjobban.

Nagyon sok minden történt bennem ebben a két hónapban. Egyik este az ágyban például rám tört egy érzés, hogy most újra elveszítek mindent, amit egy anyuka jelent az embernek, amit már az idők során elveszítettem.

Apukámmal is volt már ez a tapasztalatom, hogy szétválik a jelen és a múlt. Hiszen az APUKÁM és az ANYUKÁM már régen nincs, az, aki gyerekkoromban voltak számomra, akiket gyerekként annyira szerettem. Anyukámat nagyon szerettem, emlékszem olyan 9-10 éves koromban szinte szerelmes voltam belé, nem akartam kisbetűvel írni, hogy mama, csak nagy betűvel. Síratom ezt az anyukámat, aki a szívem mélyén van, pedig őt már régen elveszítettem. És közben pedig nem veszítettem el, ott van most is, és ott lesz akkor is, amikor már nem fog élni. De mégis, ez most valahogy más szintre hozza az elvesztést, világossá válik, hogy ez mostmár végleges. Mondtam is neki, hogy nem fog meghalni, mert a szívemben mindig élni fog. Tudta ő ezt, és azt hiszem, ez nagyon sokat jelentett neki.

Azt is megértettem, hogy mindez ez azt is jelenti, hogy minden nap meghalunk, mert sosem vagyunk ugyanazok, és másokhoz fűződő érzéseink is változnak napról napra. De a lenyomata az érzéséknek megmarad.

Egyik nap arról kérdezgetett a kisfiam, hogy van-e olyan módszer, amivel meg lehet semmisíteni az anyagot. Azt hiszem, nincsen, mert az anyag nem vész el, csak átalakul. És akkor azon kezdtem gondolkodni, hogy ha az anyag nem vész el, akkor a szellem, ami sokkal magasabb rendű az anyagnál, a szellem hogyan veszhetne el.

És végül minden jól alakult. Anyukám napról-napra gyengébb volt, míg már nem tudott felkelni, majd már beszélni sem nagyon tudott, kezdett hallucinálni. Azóta sem néztem utána, hogy hogyan zajlik ez a folyamat, de úgy láttam, hogy ennek is megvan a természetes útja, mintha hormonok és minden egyéb dolgoznának. Egyik éjszaka elvesztette az eszméletét, és másnap délben elment. Pont úgy, ahogy én szültem a kisfiamat annak idején. És minden olyan békés volt és természetes. Ott voltam mellette a bátyámmal. Egyszerűen abbahagyta a légzést, szenvedés nélkül.

És az, hogy ez ilyen szépen, békésen történt szinte örömet okoz nekem. És én is békében vagyok. És úgy érzem, hogy nagyon jó helyre került. Hogy ez igazából egy születés volt. Alig sírtam, és szomorúság sem igazán van bennem, inkább hála és öröm.

Egy nagy megbékélést is tapasztalak magamban anyukámmal kapcsolatban. Korábban úgy láttam őt, hogy eléggé értelem nélküli életet élt. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, főzött és gyerekeket nevelt. Nem rakott le semmi nagy dolgot az asztalra. Most azt gondolom, hogy nem is ez a lényeg. Rengetegen szerették őt, még az utolsó hetekben is különös kapcsolatok alakultak ki közte és azok között, akik ápolták. Még pár nappal a halála előtt is, aki meglátogatta, és úgy készült, hogy majd a legjobbat adja neki, végül kapott tőle. És ez a különleges képessége csak most vált nyilvánvalóvá számomra. Olyan erővel volt jelen, hogy megváltoztatta az életemet, és másokban is nagyon különleges dolgokat eredményezett. Magam felett sem ítélkezem olyan szigorúan és nagy felszabadulát érzek. Hálás vagyok neki.

Reklámok
Kategória: Uncategorized
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s