Az együttérzésről

“Nekem úgy tűnik, hogy nagyon sok ember érez együttérzést. Ez az együttérzés, amit érzünk, egyfajta empátiából ered a másik ember iránt, abból, hogy belehelyezkedünk a másik helyzetébe. Ha nem rakom magam a másik helyébe, akkor nem érezhetem a másikat. Semmiféle együttérzést sem táplálhatok iránta. Ha nem érzed a másikat, akkor mindez a szavak szintjén történik, de nem mély, mivel az együttérzés egy belső jelenség, belülről kell éreznem a másikat. Együttérzést érezhetek, ha megtapasztalom, amit a másik megtapasztal, ahogy Buddha mondja, amikor az egyes állatok iránti együttérzést adja át. Nem személyekről beszélünk, hanem valami olyanról, ami messzebb van. Látni az ő leírásait, hogyan érzi az állatokat belülről, hát ez egy rendkívüli dolog, fantasztikus, hogy képes arra, hogy empátiát érezzen olyan dolgokkal, amelyek olyan távol állnak tőlünk, mint egy kutya, egy macska vagy egy tigris. OK, mi nem törekszünk olyan sokra, mint az ő leírásai, de arra igenis törekszünk, hogy közelebb kerüljünk a másikhoz. Ha úgy érezzük magunkat, mint ő, ha valami melegséget érzünk vele kapcsolatban, közel érezzük magunkhoz, akkor ez arra ösztökél minket, hogy megoldjuk a problémáit. Az együttérzés szükségszerűen oda vezet minket, hogy meg akarjuk oldani a másik ember problémáját, pont úgy, mintha a saját problémám lenne. Tehát ha nem érzem a másikat, akkor nehezemre esik az együttérzésemet gyakorolnom. Minden bizonnyal lehetnek az irányába jókívánságaim, de nem vagyok képes arra, hogy belülről érezzem.

csurmi_krisztina

Beszéljünk most a szeretetről és a szerelemről. Hogyan érezhetek szeretetet vagy szerelmet, ha ez olyasmi, aminek belülről kell elindulnia? Hol érezzük a szeretetet? A szívben, mondják egyesek. Ez rendben van, de az egyiptomiak a májban érezték (nevetés), ott lakott a lélek. És bizony néhány kultúrában a lélek egyes belső részekben lakik (nevetés), például vannak olyan kultúrák, ahol a lélek a herezacskóban lakik (nevetés). Az egy nagyon különleges belső rész.

Rendben, a tréfát félre téve, tény, hogy van egy belső regiszter. Hogy valami eretnekséget mondjak, be kell ismernünk, hogy a szerelmet egy némileg hallucinációszerűen éljük meg. Kedvesem, rózsa ajkad, elefántcsont fogaid…! Hát, a szerelmesek leírásai egymásról bizony szörnyekre hasonlítanak!! (nevetés) Micsoda: rózsa ajkad, elefántcsont fogaid? (nevetés) Na jó, tudjuk, mit is próbálunk átadni, amikor ilyesféléket mondunk. Ezek a dolgok a költői kifejezésmódhoz közelítenek, és a szavak segítségével regisztereket adnak át. Ezt érzem a szerelem hatására, hogy te egy rózsa vagy, egy virág. Persze, ha valaki nagyon szigorú, akkor azt mondja: egy virág? És hol vannak a gyökerek? (nevetés) De a regiszter átadása tökéletes lehet. Ezekkel a szavakkal, melyek metaforák, az emberek nagyon is jól tudják, mit kell mondani, de az a jó, ha ez egyezik azzal, amit valaki érez.

Ezért mondom, hogy vannak hallucinációszerű elemek, mivel eltávolítod az érzékelést, a közvetlen dolgot, a látványt és azt, amit hallasz, és olyan ábrázolásokkal helyettesíted őket, melyek utalnak rájuk. Logikusan személyek közötti szeretetről beszélünk, de a minden ember iránt érzett szeretet úgy veszti el a koncentrációját, ahogy egyre nagyobb lesz. Szerelmet érezni egy ember iránt, egy olyan érzés, amely néha jön meg megy, legjobb esetben egyszer vagy kétszer az életben, vagy tízszer, de nem egész álló nap, nem minden órában és nem minden pillanatban. Tíz ember iránt táplálni szerelmet, egy kissé komplikált, de lehetséges dolog. Az emberiség iránt érezni szeretetet… jó, lehet, hogy megtapasztaltam egy mindent felölelő, tágas, nagyon érdekes érzést, de nem tudom, hogy lehet-e szeretetről beszélni, arról, hogy érzem az emberiséget. Amikor szeretetet érzünk, érezzük a másikat. Amikor valaki szeretetet érez az emberiség iránt, igazából van egy átfogó, de főleg inspiráló regiszter. Ez az érzés különböző dolgokhoz vezet, melyek nem egyenlőek a szó szoros értelembe vett szeretettel. Így szeretetet érzünk az iránt, ami közel van, de nehezen érzünk szeretetet az iránt, ami messze van, mint például az emberiség. De leginkább a törzsünk, a családunk, az apánk, az anyánk iránt érzünk szeretetet, és talán azok iránt, akik ott élnek, ahol mi, mivel közös élményeink vannak velük. De a más országokból vagy helyekről származó embereket nehezemre esik éreznem, és reméljük, hogy azok, akik érzik ezt, hát bizony érzik, mert ha nem teszik… és beszélnek ezekről a dolgokról… Az bűn! (nevetés)

Így, ez az emberiség iránt érzett szeretet, amely olyan fontos lenne most, ez az emberiség iránti szeretet nem úgy tűnik nekem, mintha széles körben el lenne terjedve, és hogy valóban meg lehetne tapasztalni, de úgy hiszem, lehetséges tenni ebben az irányban egy erőfeszítést. Ebbe az irányba érezni egy nagy előrelépésnek tűnik nekem. Megpróbálni megvalósítani a kommunikációt azzal a dologgal, amit emberiségnek nevezünk, nagy előrelépésnek tűnik nekem, de ha úgy vesszük, hogy már mostanra megtanultunk szeretetet érezni az egész emberiség iránt, akkor felül kell vizsgálnunk ezt a dolgot. Mivel ezek a dolgok olyan fontosak és egy világképben teljesednek ki, egy bizonyos óvatossággal kell hozzájuk nyúlni, nem pedig szlogenekkel: „Szeretem az emberiséget!”. OK, jó neked, hogy neked ez megy, de hol érzed ezt? A lábadban, a szívedben? Mélyen lélegzel ettől? Megváltoztatod a valóságot, bizonyos értelemben hallucinálsz? Érzel-e költészetet, amikor az emberiségről beszélsz? Rendben, egy kis munkát kellene végezni a másikkal, érezni a másikat és másokat. Ez az ugrás a másiktól mások felé nem a kultúránk része, ez egy frázis, egy szlogen, nem létezik a regiszterek szintjén. Érezhetek szeretetet a másik iránt, de hogyan érezhetek szeretetet mások iránt? Nem állítanám, hogy ez az ügy olyan határozottan kiforrott lenne: „Világos: szeretetet érzünk az emberiség iránt!” (nevetés) Nem így működünk. Az a biztos, hogy szeretetet érzek a másik iránt, és mélyen vágyom arra, hogy mások iránt (is) szeretetet érezzek. Belső munkát végzek annak érdekében, hogy kiterjesszem a szeretetemet, és megtanuljam, hogyan kell ezt csinálni, és e munka során tapasztalatokra, különféle regiszterekre [érzésekre] teszek szert, látom, hogyan haladok előre, és azt kívánom, hogy egy nap átélhessem az emberiség iránti szeretet érzését, de (most) nincs bennem ez az érzés, tehát nem hazudok, és nem hazudok magamnak sem, és vágyom erre a szeretetre az emberiség iránt. És ha ebben az irányban vagyok, akkor fel kell ismernem, hogy szeretem mind múltban, mind pedig a jövőben létező emberiséget.

Ez egy olyan emberiség, melyet nem látok, ez egy olyan emberiség, mely jön, jönni fog. Ezt meg tudom csinálni, ha elkezdem kiterjeszteni az érzéseimet azok irányába, akik itt vannak, mivel látom, hogy jelen vannak. Képzeld el, hogy közel kerülsz az emberi történelemhez, itt most nem a történelmi tényekről beszélek, hanem a ma jelenlevő emberiségről, mely annak az emberiségnek a folytatása, mely ezer és százezer évek óta dolgozik. Hogyan élhetném át a szeretet érzését ezen emberiség iránt? Ez egy folyamat. Szeretetet érzek az emberiség folyamata iránt, mely olyasvalami, ami változik, transzformálódik, nem olyan, mint egy kő, valami statikus dolog, hanem olyasmi, aminek jövője van, és ami arra ösztökél engem, hogy az utat elálló összes követ eltávolítsam.”

[Silo beszélgetése az Üzenet hírnökeivel, Bomarzo, Olaszország, 2005. szeptember 3.]

Kategória: Uncategorized
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s