A kudarc és a szellemi fejlődés

„Amikor az életem értelmét keresem, akkor különböző nehézségekkel találkozom.
Az első nehézség az, hogy nem igaz, hogy keresem az életem értelmét, az idő nagy részében azt tapasztalatom, hogy az életemnek van értelme. Nagyon nehéz azt keresni, amiről azt hisszük, hogy már megvan. Kétségtelen, hogy ebben a gyors változásokkal teli korszakban az események ledöntik a hiteinket, és ez olyan nagy szenvedést eredményez, hogy végül felismerjük, hogy teljesen elveszettek vagyunk, és az életünknek egyáltalán nincs értelme. Ezek a hideg vízzel teli vödrök, melyekkel az élet néha nyakon önt bennünket, a kudarcnak nevezett tapasztalatok. Összekeverjük az élet értelmét az ábrándjainkkal és a vágyainkkal.

Amikor ezek az ábrándok kudarcot vallanak, akkor felébredünk az illúzióból, és tudatára ébredünk annak, hogy elveszettek vagyunk, valódi értelem nélkül. A kudarc lehetővé teszi a tudat számára, hogy egy pillanatra felszabaduljon az ábrándok börtönéből. A kudarc megtapasztalása nagyon fontos, amit nagyon nehéz magunkévá tenni. Mindannyian átélünk kudarcélményeket, de csak néhányan ismerik fel, és sokan elrejtik vagy tagadják azokat. Amikor elrejtjük vagy tagadjuk a kudarcainkat, akkor a neheztelés, a depresszió vagy a pánik állapotába esünk. A kudarc felismerése felébreszt bennünket abból az illúzióból, amely rabságban tartja a tudatot, és szabadon enged bennünket, hogy új keresésbe kezdjünk. Ezért mondjuk azt, hogy ez a keresés és ez a tanítás „azoknak szól, akik a kudarcot hordozzák a szívükben”.

Mi a jó nekem?

Számomra az elmúlt hónapok leginspirálóbb tapasztalata volt azt felfedezni, fogalmam sincs, hogy mi a jó nekem. Van ugyan egy képem arról, hogy mi jó nekem. Egy képem amit a társadalom, a környeztem és az egész életem alatt tanultak alakítottak ki, de ez a kép semmiképpen sem azon a tapasztalaton nyugszik, hogy mitől vagyok boldog. Mindenkinek van egy elképzelése arról, hogy mitől jó egy kapcsolat, hogy kell viselkedni, hogy elfogadjanak, hogy beilleszkedhessek. De azt vettem észre, hogy a tetteimet sokkal inkább ez motiválja – az, hogy megfeleljek másoknak, hogy szeressenek, hogy ne lógjak ki a sorból – minthogy azt a belső érzetet keressem, ami szabaddá tesz, ami a szellemi fejlődés felé visz.

Volt egy pont, amikor elkezdtem megkérdőjelezni az egy szituációra adott mechanikus válaszaimat. Amikor azt éreztem, hogy ezek a dolgok nem a szellemi fejlődés felé visznek, csöppet sem segítenek. Elkezdtem egyre többet figyelni ezt és megpróbálni tudatosan más válaszokat adni, miközben csak egy valamire figyelek. Arra, hogy ez a cselekedet, mit okoz bennem. Egy olyan érzést kelt, amiről úgy érzem, hogy teljesebbé válok tőle, vagy egy olyat, amit ellentmondásosnak érzek? Úgy érzem, hogy ha úgy tudnék élni, hogy egyre inkább ezzel az érzéssel nyilvánuljak meg a világban, egy sokkal egységesebb élet lehetősége nyílna meg előttem.

Az illúziók ledőlése és a szellemi fejlődés

Felfedeztem, hogy ami van, az soha nem jó. Mindig van valami a jövőben, ami majd jó lesz, ha ezt meg azt teszem, ha ezt és azt a célt elérem, csak pont most nem jó, mert a sok zavaró és nehezítő körülmény miatt ez nem lehetséges. Sokkal boldogabb leszek, ha nem lesz ennyi dolgom, mert lesz időm magamra. Lám bekövetkezett és kétségbeesem az ürességtől. Majd, ha elkezdek dolgokat csinálni, az beindítja a szellemi fejlődést, de hirtelen ismét nem lesz időm magamra. Vágyom a csöndre, amit ha megkaptam, ismét kétségbe ejt.

Egy folyamatos ismétlődésben élek, amiből csak úgy tudok kilépni, ha őszintém bevallom magamnak, hogy ez nem idő és elfoglaltság kérdése és, hogy szenvedek. Itt mély átalakulásról van szó, amit egy szándék előz meg. Annak a szándéka, hogy értelemmel szeretném megtölteni az életemet.

Azt hiszem ez életemben akkor kezdődött el az értelem keresése, amikor először beismertem magamnak, hogy szenvedek, nem vagyok jól. Sokáig kiálltam amellett, hogy harmonikus életet élek, minden jó, jól érzem magam. Habár pánikoltam, állandóan feszült voltam, mindentől féltem, mégis a legnagyobb magabiztossággal válaszoltam igennel arra a kérdésre, hogy “Boldog vagy?”.
Nem mondom, hogy mindezek a problémák megoldódtak volna attól, hogy felismertem, hogy nem így van, de megértettem, hogy e nélkül a momentum nélkül lehetetlen változtatni. Lehetetlen változtatni egy olyan állapotból, ahol az illúziók fogja vagyok. Óriási szabadságot teremt az, hogy beismerem magamnak, hogy kudarcot vallottam, hogy nem vagyok jól, hogy nem tudom mit kéne tennem. Ebben az állapotban csend van és nyitottság, a tökéletes feltételei annak, hogy megszülethessen valami új.

Az idézet Dario Ergas – Az Értelem tekintetének felébresztése c. beszédéből származik